Egyetlen mentségem van arra, hogy már több hónapja nem frissítettem:

Avagy Finn tavaly október közepén frizbizés közben eltörte az egyik lábujját, és egészen mostanáig tartott felépülnie annyira, hogy ismét agilityzhessünk! Bevallom, voltak időszakok, mikor kétségek gyötörtek azzal kapcsolatban, hogy teljesen rendbe jön és most is csak félve merek még örvendezni. Túl vagyunk pár edzésen, és bár ez a pár hónapos kihagyás egyelőre igencsak rányomja a bélyegét a teljesítményünkre, de legalább úgy tűnik teljesen fájdalommentesen tudja használni az ominózus lábát. A többi meg pótolható.

Többször elgondolkoztam rajta, hogy mi lesz ha nem tudjuk majd folytatni, és arra a konklúzióra jutottam, hogy tulajdonképpen semmi. Majd csinálunk valami mást, engedelmesezünk vagy jobban rámegyünk a dog-dancingre. Nem a kutya van az agilityért, hanem fordítva...

Azért nem volt teljesen eseménytelen az életünk, decemberben Donovaly-ban jártunk karácsonyi videót forgatni, már vagy 7 éve, mikor ott voltam a szánhúzó világbajnokságon, már-már el is felejtettem, hogy mennyire lélegzetelállítóan szép hely, ráadásul nincs is messze. A forgatáson nagyon jól szórakoztunk, végre kiélhettem magam egy 7-es borderfogat összeállításával, melyet Nidhogg vezetett (borzasztóan elégedett volt magával), és a még mindig kissé sántító Finn is kivette a részét néhány apró mozzanattal: fémtermosz apportírozása, szán tolása, hámfelvétel. Az eredmény ismét felülmúlta a várakozásaimat, konkrétan úgy éreztem, mintha ott sem lettem volna, mikor ez az egész készült. Mindenképpen ajánlom, hogy nézzétek meg, szerintem fantasztikus lett:

És íme a werkfilm, avagy hogyan is nézett ez ki, mikor készült:

VIDEÓ

Végül pedig egy esti bringázás után végre sikerült elhatároznom, hogy beruházok 1-1 Julius K9-es hámra a fiúknak, hogy biztonságosabban tudjunk közlekedni- ez volt az én karácsonyi ajándékom. Ráadásul egyedi feliratokat is rendeltem, a neveikkel, illetve Finn-nek egy Stop it! feliratot, arra a napra emlékezve, mikor először találkoztunk. (Bent ültünk a tenyésztőjénél és az egyik kutyának egy percre nem állt be a szája az udvaron, mire Heather kiszólt, hogy Finn, stop it!. Természetesen Finn-nek esze ágában nem volt abbahagyni, én pedig diszkréten mondtam Juditnak, hogy én ezt ugyan nem viszem haza... :-) Aztán mégiscsak jött, még mindig nem tudja mit jelent a stop it! vagy ennek a magyar megfelelője, mégis csak csóválom a fejem, hogyan is gondolhattam valaha azt, hogy ott hagyjam.)

A hámok egyébként előzetes várakozásaimmal szemben nem csak esztétikai és láthatósági szempontból bizonyultak hasznosnak, de bicikli mellett pórázon futtatáshoz tökéletesen beváltak, mert a kutyák jobban érzik bennük a pórázt, mint egy szánhúzó hámban, de ha egy kicsit mégis megindulnak, vagy húzatni akarom magam, akkor nem fojtja őket, mint egy nyakörv.

Ebben a sorrendben pont. Avagy mi történik egy hét alatt életünk leggyalázatosabb agility teljesítménye és életünk első hibátlan (és érvényes) A2-es, megnyert futama között? Tulajdonképpen semmi. Nem tagadnám le, hogyha a hét minden egyes napján vért izzadva, napkeltétől napnyugtáig bonyolultabbnál bonyolultabb kombinációkat gyakoroltunk volna- de semmi ilyesmi nem történt. De akkor miért? Miért? ('Por que?')

Két héttel a Zalaegerszegi nagyobb volumenű agilitys kirándulásunk után (erről is írni fogok) részt vettünk a KRAFT kupa 3. fordulóján, ahol finoman fogalmazva csúfosan leszerepeltünk. A1-es pályafutásunk kezdete óta nem volt ilyen élményben részem, hogy ennyire ne éreznénk egymást Finn-nel, és ráadásul nem volt semmi előjele a dolognak. A múlt heti edzésen gyönyörűen futott, és hét közben ugyan nem vettük elő az akadályokat, de ennyi idő alatt 'tán nem felejtett el mindent? Lehet, hogy egyszerűen ez egy ilyen nap volt? Ha többé nem fordul elő, ez egy kézenfekvő és kényelmes magyarázat, mégis hiszem, hogy ennél többről van szó. Dekoncentrált voltam? Finn dekoncentrált volt? Ideges? Miért sodródott ki állandóan? Remélem sikerül választ találnom ezekre a kérdésekre.

A mai napon viszont egy szavam nem lehet a teljesítményére, sőt, az open jumping futam kapcsán ismét annyi ugrik be, milyen jó, hogy egy kutya soha nem mondhatja azt, hogy a felvezetője nem üti meg a színvonalat és akkor ő szeretné lecserélni, hogy kupákat nyerhessen. Az előző hétvégi rossz emlékek miatt jó adag pesszimizmussal indultam neki ennek a versenynek, a szintes A2-es pálya egyáltalán nem tűnt sétagaloppnak, és én lepődtem meg a legjobban, hogy sikerült lefutni hibátlanra. Az meg már csak hab a tortán, hogy ezzel a hibátlannal életünkben először állhattunk Finn-nel a (képzeletbeli) dobogó legfelső fokára. Az open agility (ami a videón az első futam) tulajdonképpen a zónahibán csúszott el. A zónákkal még mindig következetlen vagyok, mert -főként versenyen- elfelejtek 'tovább'-ot mondani, ami nélkül elvileg Finn nem indulhatna el, mindenesetre a futam a javítás áldozatául esett, külön vigasztaló, hogy a zsákoskúszó után úgysem tudtam volna megfogni. Az open jumpingnál pedig eltökéltem, hogy futok majd, mint a bolond (még fogadást is kötöttem Erikával, hogy melyikünk futja le gyorsabban :-) ), ehhez képest lemaradtam, mint a borravaló. Mindenesetre örömmel látom, hogy Finn hogy felgyorsult, és mivel ő végtelenül türelmes velem, majdcsak felnövök az új sebességfokozatához egyszer.

Íme a videó a futamainkról: TORDAS 2011

Még akkor sem, ha az ember 1000 km-t utazik értük, nézzük tehát az összesített mérleget:

-egy-két kivételt eltekintve gyászos felhozatal a kiállításon

-ordító korrupció a fajtagyőztes választásnál

-kutyákat kevéssé kedvelő, modortalan emberek sokasága

-'fűre lépni tilos' csodaparkok

-Heidelberg

Judittal, Csillával (Joker gazdája) és Emmaboss-al indultunk neki ennek a röpke 10 órás útnak, hogy megtekinthessük a világ egyik leghíresebb border collie tenyésztőjét (Helena Fitzgerald - Borderfame kennel) bírálat közben, körülnézzünk a német borderek között, találkozzunk régi ismerősökkel, szerezzünk újakat, megtekintsük Heidelberget, és persze, hogy kiállítsuk Jokert és Forrestet.

Szombaton reggel 6kor beültünk a kocsiba és túl sokat ki sem szálltunk belőle, míg meg nem érkeztünk Mannheim-be, ezt a várost gyakorlatilag csak a Rajna folyó választ el Ludwigshafen-től, ahol az aktuális kiállítást rendezték. Nem is tudom van-e olyan külföldi város, amit már volt szerencsém meglátogatni és kevésbé vágyom vissza oda, mint Mannheim-be- pedig igazából sok panaszom nem lehetne rá, rendezett volt, tiszta, gyönyörű szökőkutas parkkal- mégis ha jellemeznem kéne elsőként a jellegtelen, rideg és műanyag szavak ugranának be.

A parkban a tökéletes pázsiton, tökéletes kis élő nyuszik ugrándoztak szabadon, a tökéletes szökőkúttal és tökéletes virágokkal a háttérben miközben két parkőr masírozott le-s-fel olyanok után kutatva, akik a pázsitra mernek lépni. Az, hogy a kutyákat póráz nélkül, a fűre ültetve fotóztuk már igencsak rezegtette a lécet náluk, de végül nagy kegyesen megengedték. Az első napi csalódás után gyorsan kerestünk egy másik, sokkal nagyobb parkot- ahol persze szintén csak pórázon lehetett volna kutyát sétáltatni, és ahol a nyulak mellett szabadon repkedő papagájokkal színesedett a helyi fauna... normálisak ezek?? Az egyetlen jó dolog egész Mannheim-ben a szállodánk utcájában lévő olasz vendéglő volt.

A kiállítás legnagyobb döbbenetünkre szabadtéren volt, és legnagyobb szerencsénkre nem esett az eső. Őszintén szólva a felhozatalt elég tragikusnak éreztem (a szukák bírálatát nem néztem végig), a bírálat többé kevésbé korrekt volt, repkedtek a jó és nagyon jó minősítések, teljesen jogosan. Ami viszont egészen vérlázító volt, a kan res.CACIB, illetve a fajtagyőztes, azt hiszem egy nézőnek vagy kiállítónak sem lehetett kétsége afelől, hogy a póráz másik végén volt a döntések alapja...

Joker

Simaro Cold As Ice (CAC) és Forrest (res.CAC)

A kiállításon ott volt Heather és Julia is, Finn-t és Skye-t azért vittük magunkkal, hogy találkozhassanak a tenyésztőjükkel, nem is voltak nevezve a kiállításra. Nem mintha Heather nem emlékezett volna elég élénken Finn-re :-D valamiért mindig a hiperaktív, idegesítő és szörnyeteg szavak kerülnek elő ha róla van szó, és minden egyes találkozásnál hitetlenkedve konstatálja, hogy még nem őszültem meg és nem kellett még pszichológushoz fordulnom :-D

A kiállítás utáni napon Heidelbergbe tettünk egy gyors látogatást, tehát elmondhatjuk, hogy valami szépet is láttunk:

Kissé drámai lett ez a cím, hiszen nem mentettünk ki haldokló csecsemőket lángoló romok közül, vagy fuldokló kiscicákat a vízsodrásból, egyszerűen jól éreztük magunkat. Mégis, ez a legutóbbi két agility verseny... kicsit alakított a hozzáállásomon az egész kutyás világhoz.

Július 10.-én, az év legmelegebb napján, a TordasZoo agility vizsgán Finn-nel végre teljesítettük a lehetetlennek tűnő küldetést: feljutottunk A2-be. Kevesebb, mint egy év telt el az első hibátlan futamunk óta, igyekeztem minél több versenyre eljutni, és azt hiszem mindegyiken tanultunk valamit: akár egészen apró dolgokat is, tapasztalatokat szereztünk- még a legócskább futamaink, a legidétlenebb kizárásaink sem voltak hiába. 3 hibátlan futam igazán nem tűnik nagy dolognak, de ha az embernek még sohasem sikerült, néha elkapja az a kínos érzés, hogy ez egyszerűen nem is lehetséges, hiszen annyi mindenre kell odafigyelni, és az agilityben egy tizedmásodperc kihagyás, egy rossz mozdulat is kizárással járhat. De végül a munka mégiscsak beérik... megérte? Nem is kérdés!

Íme, a futamaink: www.youtube.com/watch

Maga a verseny egyébként számomra kisebb gutaütéssel kezdődött, szokásomhoz híven nem olvastam végig a kiírást, de legalábbis elkerülte a figyelmem az az információ, hogy a verseny szabadtéren lesz. Ezért teljes pánikban némi aggodalommal szemléltem a helyszínt, ahol árnyéknak híre nem volt, én pedig Finn dobozkáján kívül semmit nem vittem magammal... oltári nagy szerencsénkre a csepeli indiánok kihúztak a bajból, befogadták szegény (ismét) magányos kecskemétieket a partysátruk alá (ezúton is hálás köszönet Karlyik Nórának érte) így csak kissé megpárolódtunk a melegben, a grillezés elmaradt. Kellemesnek így sem volt mondható a 40 C körüli, szédületes meleg, negyedóránként vittük kutyáinkat a fürdetésükre kijelölt tavacskához hűsölni.

www.youtube.com/watch

A sátor alatt kókadozva, újdonatúj 'I love agility' karkötőinkkel próbáltuk emlékeztetni magunkat, hogy miért is vagyunk itt, szegény kutyáinknak nem volt választása. Ugyan időnként felsejlettek bennem olyan gondolatok, hogy 'állatkínzás' és 'soha többet', biztos vagyok benne, hogy jövőre ugyanakkor, ugyanoda, ugyanúgy elmennék. Epic fail. Ami viszont teljesen megrendítette fifinénis lelkivilágom, az Finn helytállása volt, aki ebben a döglesztő melegben mindent beleadva igenis végigcsinálta ezt a három futamot. Mi egy kutya igazi értéke, ha nem ez?

Ezek után nem is sejtettem, hogy az első A2-es versenyünk, hasonló, ha nem nagyobb kihívások elé fog állítani bennünket. Mégpedig úgy esett (de hogy!), hogy július 24.-én kora reggel elindultunk Csillával és Erikával az első tárnoki KRAFT agility kupára. (folyamatosan emlékeztetve útitársaimat, hogy bezzeg nekem később is elég lenne elindulni, mert az A2-esek később is regisztrálhatnak). Végtelen hosszúnak tűnt az idő, mire lementek a kezdő és A1-es futamok (Csilla Berry-vel megfutotta a 2. hibátlanját, éljen!), és utána a J2-es futamban vajmi kevés szerencsénk volt.

És eljött életünk nagy pillanata, az első A2-es pálya bejárás, mikor is mordor jellegű felhőtömeg és távoli égzengések közepette próbáltam memorizálni a pályát (hű de kevés az a 8 perc!), gyönyörűen teli zsúfolva a leendő felvezetésemet olyan 'elemekkel', melyeket a táborban igyekeztünk elsajátítani. (Attól tartok a tábor is megérne egy külön posztot). Vége lett a pályabejárásnak és leszakadt az ég, a pálya néhány perc múlva alkalmasabb lett volna vízisíre, mint agility-re, és a felhőkből kiindulva sok változásra nem lehetett számítani. Mivel az eső nem csitult, így végül elkezdték a futamokat, második indulóként visszafogott lelkesedéssel, de elszántan indultam neki, oldalamon Finn-nel aki úgy látszik a pokolba is hajlandó lenne követni (csak a fürdőszobába nem...), mikor beálltunk a rajtba akkora mennydörgés hallatszott, hogy mindenkiben megállt az ütő, Finn pedig ijedtében átrepült az első akadályon. Mivel erről szegény aligha tehetett, így elkezdhettük a futamunkat 'normálisan'. Már ha normálisnak nevezhető, hogy egy tó mellől kell startolni, és az egész pálya úszik. A nagyszerű tervek mind elszálltak, életbe lépett a 'B' terv: majdcsak lesz valahogy... lett is, egy hibátlan futam, szépségdíjat ugyan nem kapna, de nálam egy másfajta díjat megérne... avagy mi is is egy kutya igazi értéke?

www.youtube.com/watch

Végül aztán semmilyen díjat nem ért szegény Finn hősies helytállása, mivel az A2-es futamok felénél le kellett zárni a versenyt a pálya minősége miatt, így életünk első, és hibátlan A2-es futama az enyészeté lett.  Ki tudja meddig fogok még pufogni emiatt, és már látom magam előtt, hogy minden egyes verseny után megszólalok 'bezzeg ha...'. Pedig ha háromszor le tudnánk futni hibátlanra, akkor négyszer is le kellene, ugye? Különben mit keresnénk A3-ban...?

Kicsit, rám nem jellemző módon érzelgős lett ez a poszt, de ígérem a jövőben nem sűrűn fog előfordulni (ha lesznek egyáltalán posztok, amilyen lusta vagyok mostanság), mentségemre szóljon: egyszerűen boldog vagyok...

Rapszodikusan frissülő naplónkból még véletlen sem maradhat ki az Alfa kutyaiskola által rendezett Dog-dancing verseny. Tavaly ősz óta nem voltunk dd versenyen, csak bemutatózni Szilvásváradon, még húsvétkor (az is megérne egy blogbejegyzést ). Ezért némi idegességgel telt számomra a hét, holott megfogadtam, lesz ami lesz, azért csináljuk mert jól érezzük magunkat. Ezen az elven döntöttem úgy, hogy Nidhogg-ot is benevezem, hagy legyen egy jó napja az 'öregnek'.

A verseny jó hangulatú volt (ez általában jellemző a dd versenyekre :-), egyedül az időjárás babrált ki velünk kissé, ugyanis pokoli meleg volt. Még a jó öreg decathlonos sátor is kevésnek bizonyult, megfőttünk, ropogósra sültünk, kitikkadtunk... szegény Finn a végén, mikor csuktuk össze az árnyékolót még akkor is kúszott be alá.

A napot egyébként valószínűleg egyedül gubbasztva töltöttem volna, ám a keserves magánytól megmentett a 6 tagú Bordermania különítmény: Ildi Monty-val, Vica Chili-vel és Csilla Finn 'kicsi' kék fiával, Joker-rel.

A verseny maga viszonylag pörgősen folyt, Finn-nek annyira melege volt, hogy elfelejtett ugatni, ezért a második osztályos debütálás egészen jól sikerült- mindent szépen megcsinált, csak kicsit belassult a melegtől- ami azt hiszem, érthető.

Videó a kűrről

Nidhogg-nak pedig két év után ez volt az első egyéni szereplése DD-ben:

Videó a kűrről

Hosszú kihagyás után újabb beszámoló, ez alkalommal az Univerzoo Farsang Agility kupáról. Az igazság az, hogyha a honlapomat frissítem, akkor a bloghoz nincs kedvem, ha blogot akkor a honlapomhoz. Ráadásul sokszor úgy érzem, hogy a tényszerű beszámolók kevesebb buktatót hordoznak magukban, mint a részletes blogbejegyzések.

Sokáig nem őrlődtem, hogy nevezzek-e vagy sem, láttam, hogy az agility iskolás társak megtették, az Univerzoo nincs különösebben messze, és bár nem hivatalos verseny volt, egy 1,5 hónapos kihagyás utáni (hóban-fagyban nemigen vettük elő az agilityt) visszarázódáshoz ideálisnak tűnt. Laza verseny - jó buli!

A kecskeméti suli egészen szép létszámmal képviseltette magát, velünk együtt öten, és ezen kívül számos jó ismerőssel baráttal is összefutottunk, semmi idegeskedés, és a bejárattól 10 m-re parkolni, fedett, műfüves pályán futni külön luxus volt.

Finn-el hoztuk a szokásos formánkat, szép, viszonylag összeszedett lendületes futam, egyetlen bakival = kizárás. Már bosszankodni sincs kedvem miatta, ha egyszer eljutok odáig, hogy a pályán végig tudom koncentrálni azt a 30 mp-t, akkor meglesz az a 2.

Nidhogg pedig a nap hőse: első érvényes veterán agility futama (nem is tudom futott-e valaha értékelhető agilityt), egy éppen annyira nem is könnyű A2-es pályán. Pozitívumok: 1.Sikerült a kúszó helyett felküldeni a pallóra. 2. 0 verőhiba. Negatívumok: 1. 2 megtagadás- nem volt egy szépségdíjas futam, tipikusan a 'biztonság mindenek felett' kategória. 2. Szlalom hiba- nem, nem először csinálta meg, edzéseken mostmár rendszeresen ki szokott belőle jönni, pedig korábban ezzel pont nem volt problémánk. Ha véres verejtékes munkával kitámasztom az egyik falat, elkezd dőlni a másik? :-S Minden estre egy maxi veterán 4. helyre ez is elég volt.

Roppant elégedetten jöttünk haza, Csilla Berry-vel majdnem olyat futott mint mi Finn-el, csak némi zónagyakorlással megspékelve, Erika pedig Murphy-vel 2. lett veterán maxi-ban egy hibátlan futammal.

A videófelvételt köszönjük Hellának, a képet pedig Juditnak!

Erre a hétvégére már egy ideje be volt tervezve egy kiállítás Tulln-ban, abban a hiú reményben, hogy esetleg befejezhetjük a tavaly megkezdett osztrák championt (közben szerencsére felvilágosítottak, hogy 6 CAC kell hozzá...), viszont pár hete megláttam, hogy agility verseny is lesz Tordas-on (amit mostmár azt hiszem nyugodtan kinevezhetek a kedvenc agility verseny helyszínemnek :-) és ha már úgyis fel kellett mennem Pestre, miért ne üssek két legyet egy csapásra? Legalább Finn is boldogabb lesz, a kiállításokért úgy sem lelkesedik különösebben. És nem is kellett egyedül mennem, magammal rángattam Emmaboss-t és Forrest-et, Judit eljött végre megnézni a fél kutyáját munka közben és magával hozta Finn lányát, Glen-t is, továbbá velünk volt még Gyöngyiék (alias Dercike) is Milo-val (Finn fia). Jó hangulatú, egészen 'családias' verseny volt (A1-es futamok voltak csak délelőtt, az A2-es, A3-as versenyzők csak délután jöttek... ami szerintem egy zseniális megoldás).

Az A1-es agility futamot a rendkívül pesszimista hozzáállásom ellenére megúsztuk 2 db hibával, egy megtagadás (majdnem rossz száján ment be a kúszónak) és egy verővel, pedig nem volt egy tipikus A1-es pálya, a 19 indulóból mindössze 4-en teljesítettük kizárás nélkül. Legnagyobb bosszúságomra ebből a négyből a két hibánkkal 4.-ek lettünk csak :-) De alapvetően örültem ennek is, egyre inkább úgy érzem, hogy kezdünk összecsiszolódni Finn-nel.

Az open jumping... hasonló statisztikával kecsegtetett és sajnos nem a szerencsések között voltunk, a katasztrófa pillanata itt látható (by Judit):

Amikor is valamiféle ultravagány hátsó keresztezést akartam csinálni:-) Azt hiszem legközelebb beérjük inkább valami atombiztos francia fordulóval. Mindenestre nagyon jól éreztük magunkat Finn-nel, és emelkedett hangulatban vágtunk neki a hétvége másik felének :-)

I don't care if the sun don't shine...

De azért talán mégis jobb lett volna, ha süt, mert bár ugyan én szilárdan állítottam, hogy Tulln-ban ragyogó napsütés lesz, ez mindössze délután valósult meg, kb. 5 percre, előtte és utána pedig végig zuhogott. Hála az égnek az osztrák kiállításokat mindig fedett helyen tartják és általában nem csak igen jól szervezettek, de eddig a border collie körben korrupt vagy teljesen debil bírálattal nem találkoztam, és általában a mezőny is minőségi... (kihinné, hogy ilyen is létezik?). Most sem volt ez másképp, és bár a res.CAC-unk után legalább 2 órán átt duzzogtam és káromkodtam (akkor még azt hittem, hogy csak ez a CAC kellett volna az osztrák ch-hoz), igazából teljesen elfogadhatónak és igazságosnak éreztem a bírálatot. Egy elég erős nyílt osztály volt, és Finn két német alomtestvér, a későbbi fajtagyőztes Simaro Burt Reynolds és a k3 Simaro Brad Pitt közé lett helyezve. Kis csapatunk egészen elégedetten térhetett haza, hiszen Forrest megnyerte a növendék osztályt, Skye pedig - Finn alomtestvére- CACIB lett nyílt osztályból.

Bármilyen praktikus is a dogbag a karrierje most véget ért, miután kb. 10 alkalommal ráomlott Finn-re és kapott egy vadiúj zöld dobozkát, amit saját maga választhatott ki (ki gondolta volna, a nagyobb kellett neki :-)

Monty a topolyai CACIB-on járt Gyulával és Évával, és CAC, CACIB, BOB, BOG címeket szerzett!

Avagy az első kizárás nélküli és az első hibátlan futamunk a Tordas Zoo agility vizsgán (sokan nem tudják, ezért leírom, az agility vizsga annyit jelent, hogy 3, szintes agility futam van egy napon, tehát 3 hibátlan futammal az is feljebb léphet, akinek eddig még nem volt ilyen.)

Én abban a nem titkolt reményben neveztem, hogy végre megtörik az agility futamainkat hűségesen kísérő átok (eddig mind D volt) és sikerül összehozni egy érvényeset. Ez volt az első olyan agility verseny, ahova egyedül mentem, és kissé el voltam anyátlanodva, de szerencsére Judit (Gyll és Stony gazdája) és Viki örökbe fogadtak, és ott voltak Monty (Bordermania Apple Jack, 3/4 tesója Finn-nek) gazdái és még egy csomó más ismerős is.

Az első futam előtt borzasztóan ideges lettem, pedig agility versenyeken ez rám eddig nem volt jellemző és ennek örömére szét is estem a pályán, úgy, ahogy még talán sohasem, természetesen kizárás lett a vége, de ettől függetlenül is katasztrófális volt az egész - teljesen rossz vonalvezetés, rossz palánkfelmenetel, és szegény Finn még az általam rettegett zsákoskúszóba is belegabalyodott kissé.

Szerencsére a második futamra már többé kevésbé sikerült lenyugodnom, és habár az sem sikerült tökéletesen, volt egy túlszaladásunk és egy kevéssé sikeres derékszögű, jobbos szlalombemenetelünk, sikerült megcsípnünk a 7. helyet a 32.-es mezőnyben és ami mégfontosabb, megtörni az agility futamokkal kapcsolatos balszerenecse-sorozatunkat :-)

A harmadik futam bejárásának már egészen jókedvűen álltam neki, és habár első pillantásra nem tűnt egyszerűnek, boldogan vettem búcsút a zsákoskúszótól és a karikától, amelyek nem szerepeltek és arra gondoltam 'ez a mi pályánk'. Sajnálom, hogy nem készült róla videó, de talán akkor nem sikerült volna úgy ahogy, mindenestre elmondhatom, 'belülről' fantasztikus érzés volt hibátlant futni... életem első hibátlan futama volt, valami olyan, amiről régen úgy éreztem, képtelenség. Lehet hogy sokáig nem is lesz másik, de egész más érzés úgy agilityzni hogy az embernek kézzel fogható bizonyítéka van arra, hogy ezt meg lehet csinálni.

A futamok után bőszen elkezdtem gondolkozni azon, hogy vajon helyezettek lettünk-e, mert hibátlan futam ugyan nem sok volt, de sokkal kevesebb végződött kizárással, mint az első két körben. Mivel eddig (a rossz vezetés és a főleg megtagadásból származó hibáink miatt) nem mentünk túl jó időket, arra gondoltam a 3.-nál előrébb nem végezhettünk, ezért mikor bemondták a 3. helyezettet kicsit elszomorodtam, hogy hibátlan futam ide vagy oda, nem mi vagyunk. Annál nagyobb volt az öröm és a meglepetés, mikor kiderült, hogy mi vagyunk a 2.-ak, nem akartam hinni a fülemnek, kirángattam a dogbag-ből Finn-t és téptem átvenni az első agility-s érmünket :-) Hirtelen sokkal ragyogóbban sütött a nap, és igen emelkedett hangulatban indultunk el hazafelé! (persze, csak miután érmes képeket gyártottam Finn-ről)

A képekért (és a bíztatásért!!) köszönet Ádám Juditnak!

Agility verseny kizárólag border collie-k részére, ráadásul Magyarországon... ugye nem meglepő, ha ezt 'egyszerűen nem hagyhattuk ki!'.

Szerda délután neki is indultunk a röpke 350 km-s útnak Csillával és a borderekkel, és szinte meg sem álltunk (csak mikor eltévedtünk kissé. meg mikor betértünk a mekibe vacsorázni...) a szállásunkig, az Izabella vendégházig. Az eredeti terv persze az volt, hogy a verseny helyszínén, az Aquatherma kempingben fogunk sátorozni, ami ragyogó ötletnek tűnt, amíg a záporokkal, zivatarokkal tűzdelt hét elején el nem kezdtünk azon gondolkozni: milyen lenne most egy fárasztó nap után a sátorban kucorogni. Én kedd este már elkezdtem rákeresni az egerszegi szállásokra, szerdán pedig már Csilla is hívott, hogy jó lenne valami... szerencsére ebben a vendégházban tudtak adni egy szobát, ráadásul nem is volt messze a versenytől.

Csütörtökön meglehetősen korán kimentünk a helyszínre, felmérni a terepet, a verseny 2 pályán folyt párhuzamosan, az első nap több mint 200 border futotta ugyanazokat az open agility és open jumping pályákat. Ez előbbi először kissé elrémisztett bennünket, és kissé szkeptikusak voltunk, mikor a többiek azt mondták, lehetne ennél rosszabb is. Utólag visszagondolva open pályához mérten tényleg nem volt egy megoldhatatlan valami, persze, minket szokás szerint kizártak, de a futamunk kizárás utáni része egészen jó volt :-)

https://www.youtube.com/watch?v=PwbT0c-ge58

Ezután átzarándokoltunk az open jumping pályához... szerintem felesleges szavakba öntenem a véleményem, legyen elég a statisztika: 210 párosból 41 teljesítette a pályát kizárás nélkül, ebből 12 hibátlan futam. Volt olyan, aki meg sem próbálta az eredeti pályát futni, a többség meg ugyan megpróbálta, de mégis valami egészen más lett belőle... ez történt velünk is :-) Ez az egész nem tört le bennünket, sőt, jókat nevettünk a saját bénázásunkon, ami viszont kissé árnyékot vetett a szórakozásunkra, hogy két ember (neveket nem szeretnék írni) szükségesnek vélte fikázni azokat a kutyákat, amik az ő elvárásaiknak nem feleltek meg, ráadásul mindezt úgy, hogy volt, aki visszahallotta. Számomra ez hatalmas csalódás volt, a kiállításokon, mondhatni megszokott dolog, de az agility -reméltem- nem erről szól...

Első nap ezzel véget is értek a futamok, (illetve este 7-kor volt talán még egy, amit mi nem vártunk meg) ezért ötletszerűen elmentünk sétálni egy város melletti erdős-dombos helyre. Egy, vélhetően diákok számára kialakított erdei ösvényen baktattunk felfelé, néhányszáz méterenként padokat találtunk, mellettük egy-egy tornagyakorlat sematikus ábrájával. Nem tudom van-e olyan aki elszokta végezni ezeket, mi örültünk ha padtól padig elvánszorogtunk. Útközben többször is találkoztunk egy biciklissel, illetve más kutyasétáltatókkal, ez utóbbiaktól kérdeztük meg, vezet-e valahova az ösvény: így megtudtuk, uticélunk a Hírmondó fa (akármi is legyen az). Még kicsit keringve (amikor is Nidhogg a rá egyébként soha nem jellemző módon fejest ugrott valami saras, agyagos dagonyába) valóban találtunk egy nagyon szép fát a domb tetején, és akár az volt, akár nem - mi kineveztük a Hírmondó fának. Leültünk mellette és élveztük a kilátást (és bánkódtunk, hogy fényképezőt nem vittünk magunkkal.) Miután visszaértünk a szállásra és megvacsoráztunk az erkélyen, elkezdett zuhogni az eső, és nem is állt el, egészen másnap délig. Mikor reggel már a kocsiba is megázva ültünk be Csilla azt pedzegette, hogy akár haza is mehetnénk, de azt hiszem, később ő sem bánta meg, hogy nem tettük.

A pénteki nap az A1-eseké volt, ennek megfelelően A1 agility és jumping futam, illetve két agility játék, gambler és snooker szerepelt a programtervben. A mi programtervünk meg az volt, hogy lefutjuk az agility-t és hazamegyünk :-) egészen addig, míg ki nem függesztették a jumping futam eredményeit, ahol Csilla Berry-vel 2. én meg Finn-el 10. lettem hibátlan futammal. Mivel kilátásba helyezték, hogy minden kategória első 10 helyezettje díjazásban részesül, szó sem lehetett arról, hogy hazamenjünk.

A jumping futam: itt még esett az eső, csúszott a pálya (nekem nem, a hernyótalpas focicipőben), de a mostoha körülmények ellenére megszületett életünk első hibátlan agility futama Finn-el, ami ugyan nem lett túl költői (több helyen is másodperceket veszítettünk forgolódással), de mégiscsak az első hibátlanunk. Sajnos a futam eleje lemaradt a felvételről:

https://www.youtube.com/watch?v=EhNCCxctndQ

Ezen felbuzdulva elindultunk, hogy bevezessenek bennünket a gabler nevű játék rejtelmeibe. (aki nem ismeri: fel van téve egy pálya, különböző akadályok különböző mennyiségű pontokat érnek, a magasabb pont értékű akadályok csak limitált számban (6 pontos szlalom 1 x, 3-4 pontos zónások 2x) teljesíthetők, illetve a végén van egy 3 akadályból álló kombináció amit a 30 mp után elhangzó sípszó után 10 mp alatt teljesíteni kell, és ezért jár + 20 pont)

A pálya rettenetesen fel volt ázva , de szerencsére volt vészmegoldás, Csillával mi is örömmel segítettünk felszórni forgáccsal a sáros, kitaposott részeket, és közben szüntelenül járt az agyunk, hogy lehetne 30 mp alatt minél több pontot gyűjteni. Végül egy olyan terv mellett döntöttünk, melyben 2x hinta 2x palló 1x szlalom szerepelt, meg a köztük lévő ugró akadályok.

Ez a gambler futam teljesen megváltoztatta felvezetéshez való hozzáállásom, mivel itt nem zárhattak ki, és sokat számított a sebesség, elhatároztam: hajtok mint a fene. Eredmény? Gambler 2. hely a 47. indulóból... és az az érzés, hogy teljes erőből menni, menni, és nem azon félni, hogy mikor teszek egy rossz mozdulatot, nem az akadályok között bambulni, hogy jajmijön. Végighajtottam Finn-t teljes sebességgel a pályán, és ő nem hibázott, nem vert le semmit, minden zónája megvolt, jól ment be a szlalomba. Jé, hogy ez megy így is? Lehet, hogy kicsit jobban kellene bíznom ebben a kutyában :-)

A gambler után még nem tudtam hanyadikok lettünk, vagy hogy helyeztek-e egyáltalán, de teljesen feldobva startoltam át az agility bejárásra, azzal az elhatározással, hogy itt is hajtani fogok. Sajnos azonban a agility-átok csak nem akar megtörni, és ez a futam is kizárás lett, bár a kizárás utáni résszel itt is elégedett vagyok :

https://www.youtube.com/watch?v=XxzoYbfR4g8

Majd legközelebb!

És ezek után következett a snooker, a teljes konfúzió és káosz :-) Egy szuper játék, ha az ember érti a szabályokat, de nagyon sok van belőlük, eltart egy ideig, míg mind leüllepszik. (Lényeg: fel van téve egy pálya, 7 akadály megszámozva (1-7) 3 akadály számozatlan ('kék'). Két részből áll a futam, az elsőben pontgyűjtés, minden számozott akadály annyi pontot ér ahányas számú, egy számozott többször is teljesíthető, de minden számozott előtt egy 'kék' akadályt kell teljesíteni, amelyek viszont csak egyszer ugorhatóak. Tehát a sorrend: kék-számozott-kék-számozott-kék-számozott - és mivel nincs több kék akadály, el kell kezdeni a 2. részt. 2.rész: le kell sorban futni az akadályotat 1-7-ig.)

Kissé bizonytalanul indultunk neki, és olyan pályát terveztünk, ami ugyan nem maximum pontos (3x7=21), de megvalósíthatónak tűnt (5+6+7=18). Sorban követték egymást a kizárások, valaki azért, mert a számozottat az első részben nem a szám felől teljesítette, vagy leverte a kéket és nem vitte másikra- eltelt egy kis idő, mire megértettük mi ez a sok sípszó. Mire mi kerültünk sorra, már világos volt, ha sikerül teljesíteni a tervet, akkor nyertünk: az első részt tökéletesen megcsináltuk, jött a 2. ééééés... a 7. akadálynál sikerült elrontani (áááááá!!!!), még csak nem is Finn volt a hibás :-) Bár borzasztóan bosszantott a dolog, de az egész egy hatalmas buli volt, nagyon nagyon jól éreztük magunkat.

Az eredményhírdetés előtt nem sokkal láttuk meg kitűzve az eredményeket: a 'kecskeméti' delegáció igazán kitett magáért:

Csilla: jumping 2. hely, snooker 8.

Jenna: agility 10.

Én: jumping 10., gambler 2., snooker 5.

Finn-el még sosem volt agility-s kupánk, ez azt jelentette, hogy hirtelen 3-at is szereztünk, azt hiszem ennek a két napnak számunkra nem lehetett volna szebb befejezése. Az eredményhírdetésen a hangulat nagyon jó volt, egy kis csapat minden magyar eredménynél felkiáltott 'ria, ria, hungária' :-) Sajnálom, hogy szombat vasárnap nem maradhattunk, pedig hallottam: a hétvége is fantasztikus volt.

Mindenestre boldogan tértünk haza, sokkal vidámabban szárnyalt velünk a kocsi, még ha hulla fáradtak is voltunk. Köszönjük a szervezőknek ezt a két napot, és gratulálunk minden résztvevőnek!! Sajnos jövőre Dániában lesz a BCC, nem valószínű, hogy oda elmegyünk, pedig ha az is ilyen lesz, szívesen tennénk...

Ma megszülettek Iceblazer Attention Please 'Monty' (igazából Valmont, de már én sem szoktam így hívni...) kölykei Csehországban: 9 kiskutya, 5 szuka, 4 kan!

És eljött a nap, amelyre oly régen vártunk, avagy az idei magyar dd verseny, névszerint: a II. HEROSZ Dogdancing kupa!

Mit is mondhatnék, vizsgaidőszak közepe, esős hetek után sivatagi forróság, és az ezen a héten összedobált kűr: lelkesedésem nem hágott a tetőfokára, már-már azt fontolgattam, hogy el sem megyek, főleg mivel kisérőre sem volt sok kilátásom... milyen kár lett volna kihagyni!

Szombat este rávettem Hajnit, Borsi gazdáját, hogy jöjjön el velem fogni a kezemet nézelődni, hiszen ők is dd-znek már egy ideje és szerencsére épp ráért lelki támaszt nyújtani a rászorulóknak, amit ezúton is köszönök :-) A versenyhelyszínt nem volt különösebben nehéz megtalálni, tavaly is jártunk már itt, a Herosz állatotthon melletti füves terület, Budapesten, a Brassói és Nyél utca sarkában. Természetesen a mostmár elmaradhatatlan gyorssátor és dogbag is jött velünk:

Hány Border fér el egy dogbagben?

Borzasztóan meleg volt és komolyan elkezdtem aggódni, hogy Finn majd semmit nem fog csinálni, és azt is csekély lelkesedéssel, mert nagyon rosszul bírja a hőséget. Az osztályunkban 12 induló volt összesen, volt 2 szlovák versenyző is, közülük az egyik futott előttünk aki egy nagyon ötletes kűrt mutatott be, amire emeltem kalapom, míg a többiek fel nem világosítottak, hogy egy az egyben egy német dd-sről, Petra Bozzo-ról másolta a koreográfiát. Persze, ez nem tilos, és a trükköket így is ismernie kell a kutyának, de a dd egyik legnehezebb része a koreográfia megalkotása...

Nem kevés aggodalommal léptem be a ringbe, de Finn megmutatta, hogy kicsit jobban kellene bíznom benne... gyakorlatilag mindent gyönyörűen végrehajtott, felszabadultan, vidáman dolgozott, talán a körbeoldalazásnál volt egy pillanatnyi kihagyása, de ez a héten került bele a koreográfiába. Borzasztóan büszke vagyok rá, és végre kezdem úgy érezni, hogy beérik a sok munka... Falcort pont akkor veszítettem el, mikor eljutottam vele ebbe a stádiumba és újra azt érezni, hogy végre kezd minden összeállni... többet jelent bármilyen eredménynél.

!VIDEÓ A KŰRRŐL!

Sok nagyszerű produkciót láttunk, különösen ötletesnek tartottam a quartett kűröket, kezdő és hobbi osztályban elég sok induló volt, remélhetőleg ez a szám már csak gyarapodni fog és egyre népszerűbb lesz ez a remek sport.

Finn-nel a 2. helyen végeztünk, ezzel begyűjtötte közös pályafutásunk alatt a 2. serlegét, és teljesen elégedetten a legjobb hangulatban indulhattunk haza. Remélem jövőre ugyanitt, ugyanekkor...

Variáció a 2on2off-ra - avagy a némileg agility ihletésű zárópózunk

Az esetek kb. 90%-ában sikerül megállapítom, ha valamelyiknek a közelébe merészkedek, de azt hiszem a 3 napos komáromi kiállítás számunkra a sokéves átlagot is alulmúlta, minden szempontból.

Először kezdjük a jó hírekkel: Monty a szánhúzó klubkiállításon felnőtt klubgyőztes lett és BOS Évával és Gyulával, valamint ezen a hétvégén hozták hozzá első menyasszonyát, további információ róla itt: http://www.snehovyzazrak.estranky.cz/ , reméljük a fedeztetés sikerült, és hamarosan megszületnek az első Monty-kölykök:-)

Iceblazer Attention Please 'Monty' , nyilván elfogult vagyok, de olyan szép lett ez a kutya!

Finn-nel már közel sem voltunk ilyen sikeresek, mondhatni a tapasztalaton kívül mást nemigen szereztünk -> nincs olyan távolság, amit egy-egy tenyésztő a 'kedvenc' bírói kedvéért meg ne tenne. Nem akarom ezt hosszabban kifejteni, aki rendszeresen jár kiállításra, az tudja mit jelent, aki pedig nem, az inkább ne is akarja tudni. Mindenesetre, két k. 4.-el, egy nagyon jó-val (a kitört! metszőfog miatt!) végeztünk, a csodálatos gyorssátor ellenére ropogósra sültünk (mi lett volna a sátor nélkül? lehet el is szenesedtünk volna...), és Finn a 3 nap alatt idegileg teljesen kikészült... reményeim szerint most hosszú hónapokig kiállításmentes életünk lesz, és a vizsgaidőszak után tereléssel meg agilityvel töltjük unalmas óráinkat.

Finn (borzasztóan lelkesen...)

Persze, azért voltak szép pillanatai is a hétvégén, puppyztunk, bandáztunk, jókat nevettünk, szalonnát sütöttünk, találkoztunk néhány leendő Finn kölyök gazdival, Emmaboss-al kicsinosítottuk Terra-t, és megtanítottuk Forrestet és Borsit tolatni, szóval nem volt teljesen hiábavaló hétvége, de határozottan úgy érzem, hogy hasznosabban is eltölthettük volna:-)

Terra- aka Pikkupaimenen Terra Cotta a 'csodagroomingunk' után

agility pályán :S

Beneveztünk a délegyházi Pünkösd Kupa agility versenyre, fellelkesülvén, hogy közel is van, és ráadásul külföldi bírókkal! A felkészülés ugyan elmaradt, mert Finn 1,5 hete babéziás volt, és így a múlt hétvégi edzést kihagytuk.

Egész héten pocsék idő volt és sajnos a mai napra sem jósoltak sok jót, hiába mondogattam szilárdan, hogymárpedig nem lesz eső, azért bedobtam egy party sátrat a platóra a négy kutya mellé, velünk jött Csilla is Berry-vel, meg Erika Murphy-vel és Korallal. Mikor megérkeztünk, ha nem is ragyogó napsütés, de kellemes idő fogadott bennünket, ami ki is tartott egészen az első agility futam végéig. Felállítottuk a sátrat, tábort vertünk, és irigykedve néztük a többiek 3 perc alatt felállítható könnyűszerkezetes sátrait :-) a következő project egy ilyen beszerzése.

Az első, szintes agility pálya egyszerűnek tűnt, mint a faék, gyakorlatilag majdnem végig egyenes vonalvezetés, és arra gondoltam, hogyha ezt nem futjuk le értékelhetőre, akkor mit? Pontosan az történt, ami olyankor szokott, ha nagyon elbízom magam:-) A pálya eleje még szépen ment, első problémánk a szlalombemenetellel volt, de ez még nem lett volna nagy baj, az már inkább, mikor Finn rossz szögből teljes sebességgel felrongyolt a pallóra, és azzal a lendülettel le is zúgott az oldalán. Ez a mutatvány egy kizárást ért nekünk, amit egyébként is kiérdemeltünk volna, mert ezután a hintát is rakétakilövőnek használta, úgy ahogy még sohasem, ezért szépen visszavittem rá. Katasztrófa no. 3.

Az agility futam után szép alattomosan elkezdett esni az eső, először csak szemerkélt, majd szépen beállt- jó erős esőzés/zápor váltogatta egymást. A futamok egyébként két pályán mentek párhuzamosan, a legjobb minőségű akadályokon, és azt kell mondanom, hogy a szervezők igazán kitettek magukért, nagyon nagy kár, hogy beütött ez az ítéletidő.

A szintes jumping többek szerint sem sikerült annyira A1-esre, és jöttek is sorban a kizárások. Nekünk viszont ez lett az első kitűnő minősítésű futamunk, egy megtagadással (szlalombemenetel...), szintidőn belül. Igaz, hajszál híja volt, mert Finn már épp rugaszkodott el az egyik akadályra, mikor sikerült lehívnom róla. Okos Fifi, klick. Sajnos videó nem készült erről a -számunkra- történelmi jelentőségű futamról, egyetlen kép csak, az is az indulás előttről:

Startra készen- már itt is erősen megázva...

És ami ez után jött, arra már csak azt tudom írni, hogy nem vagyunk normálisak :-) A folyamatos esőtől a pálya felázott, mi ronggyá áztunk, átfagytunk, a nyelvünket kivéve, amit lepörkölt a forró gulyás. A 3. agility futam előtt volt egy kúszóverseny, ami számunkra igen rövid idő alatt véget ért, ugyanis Finn rossz helyen ment be a 2. kúszóba. Ezután gubbasztottunk a kis party sátrunk alatt, az eső időnként bevert, és egy-egy széllökés a nyakunba zúdította a sátor peremein felgyülemlett vizet. Mivel a bejárás ebédszünetben történt, és mi a végén futottunk (open agility), már gyakorlatilag el is felejtettük mi volt a haditerv. A pálya akkora már úgy festett, hogy Csilla megjegyezte kúszik helyett inkább úszikot kellene mondani a kutyáknak :-) Nem járt messze az igazságtól. Természetesen erről a katasztrófáról van csak videóm:

https://www.youtube.com/watch?v=4EGCSJJG0uI

Kizárás a 3. akadálynál :-) amit először nem is értettem (futam közben el-el gondolkoztam ezen), aztán felvilágosítottak, hogy mert bement a kutya a palánk alá. Francba! :-)

Mindenesetre ennek is meg volt a maga hangulata, évekig meséljük majd egymásnak a túlélőversenyt, és még az sem mondhatom, hogy lógó orral jöttünk volna haza. Agility is fun!

Ma ismét Mogyoródon jártam, hogy megtekintsem az 5-hetes Finn x Rozi babákat, ezúttal a büszke apának is bemutattuk a produktumait (nem volt túl lelkes :-), illetve találkozhattam Breaking Dawn (alias Chili) leendő gazdáival, akik Dániából jöttek megnézni a kölyköket - nagyon szimpatikusak voltak. A héten egyébként megjöttek a TNS eredmények és úgy néz ki szépen kialakultak a kutya-gazdi párosok, már csak egy vörös kiscsajnak 'Bed of Roses'-nak nincs stabil gazdijelöltje, de gyanítom ő is hamarosan fog magának valakit :-)

Finn 'Breaking News'-al, aki egyelőre csak 'kisFifi'

Talán mondanom sem kell, hogy az összes kicsi imádnivaló, emberbarátok és - gömbszerű testük ellenére- igen élénkek. Véres verejtékes munkával tudtunk csak standard képeket alkotni róluk, amik Judit képtárában megtekinthetők, az oldalsó albumokra kattintva az egyes kölykökről készült képek külön-külön.

Mission impossible- a csoportkép :-)

Minden, ami a tereléshez kell: kutya, birka, ember és a zacskós bot :-)

Ma terelni voltunk Rákóczifalván, Romhányi Lacinál, Gyöngyivel (Milo- Finn kölyke- és Cash gazdija) és Kornéliával (Marcipán gazdija), és szuperjól éreztük magunkat. Különösen Nidhogg, rég láttam már ennyire feldobottnak, és ami azt illeti, büszke is lehet magára, talán még sosem láttam ilyen jól dolgozni. Finn-nek sincs miért szégyenkeznie, vele is teljesen meg voltam elégedve. Utoljára talán tavaly ősszel voltunk terelni, ezért arra számítottam, hogy nagyon beindulnak majd a srácok, de kellemesen csalódtam, úgy látszik a pár hónapja sétákon bevezetett vasfegyelem itt is hatott.

Hogy mi is ez pontosan? Ritkán jártam olyan helyre sétáltatni, ahol a kutyáknak kultúráltan kellett közlekednie, és ennek örömére nem is nagyon tudtak, se pórázon, se póráz nélkül. Na, ebből lett elegem, és elhatároztam, hogy márpedig megtanítom őket normálisan sétálni, akár pórázon, akár anélkül. Sok munka volt, sok-sok türelem kellett, és nagyon következetesnek kellett lennem- a borderek rögtön rájönnek ha rés van a pajzson:-) Szóval hosszú és kitartó munkával mostanra odáig jutottunk, hogy pórázon többé kevésbé normálisan (még mindig előttem akarnak menni, de legalább már nem tépik ki a karom), nélküle pedig teljesen precízen közlekedünk a házunk és a szokásos sétahelyeink között.

Hogy mi köze mindennek a tereléshez? A fegyelmezettség... nem volt őrjöngve a birkák közé rohanás, nem kellet a tüdőmet kiköpve üvöltöznöm, hogy FEKSZIK!!!!. Még nem tökéletes, de határozottan fejlődőképesnek tűnünk. Sajnos a gyakorlásra igen korlátozottak a lehetőségeink, Rákóczifalva innen 80km-re van, és nemigen engedhetem meg magamnak, hogy heti min.1-2 alkalommal lejárjak- ennyi kellene ahhoz, hogy valami elfogadható szintet elérjünk. De mivel emellett még annyi minden mást csinálunk, így a terelés maradhat egy nagyon jó időszakos szórakozás.

Nidhogg, Finn, Milo & Cash

... még a vizsgaidőszak előtt.

Ma Monty Opole-ban (Lengyelországban) járt társtulajdonosával a CACIB kiállításon, ahol Carmen Navarro, a híres de Villaodon kennel egyik tulajdonosa bírálta a samoyedeket. Monty Champion osztályból CAC, CACIB, Fajtagyőztes és res.BOG (csoport 2.) eredményeket ért el:

 És ha már kiállítási híreknél tartunk, Finn lánya, Bordertreowe Astonishing Abrecadabra 'Abbie', Szerbiában, két napos CACIB kiállításon, 2x junior osztály győztese, 1x BOB, és junior BIS III. . Jó hír még, hogy a DP előszűrésének eredménye A, vagyis mentes.

 Csütörtökön pedig meglátogattam a 'Bordermania' kölyköket, nagyon sokat nőttek, 3,5 hetesek, már játszanak egymással és mászkálnak a kertben, rém aranyosak, mint valami kis eleven plüssállatok. Természetesen fényképeztünk:

Sötét bagázs

És a világos :-)o

És végül egy (általam) beállított Finn the II. (kis Fifi), aki szerintem tiszta apja, és épp ezért a személyes kedvencem.

Avagy első agility versenyünk, ami a várakozásaimnak megfelelően két nagy kövér D betűvel végződött (D=kizárás), ám ami meglepő, még is olyan vidáman jöttem haza, mintha legalábbis megnyertük volna a versenyt. Nagyon régen voltam már agility versenyen, és azokból az időkből nem ez rémlik... barátságos légkör, jó hangulat, kellemes helyszín és zenék, jó szervezés, és főként- mivel nekünk nem kellett korán reggel odaérni- nem voltunk élőholtak a nap végére sem. A verseny egyébként Gyúrón, a TordasZoo 'állatfarmon' volt egy fedett lovardában, szuper smart99 akadályokkal- amik olyannyira megnyerték Finn tetszését, hogy a zónásakra - mégha kissé bizonytalanul is- de zokszó nélkül felment.

Csillával együtt mentünk, kicsit korábban mint ahogy kellett volna, ugyanis 'nagy dd konferenciát tartottunk' Nórával, hogy miről, ez egyelőre maradjon hétpecsétes titok.

Az első futam, az A1 agility nem tűnt különösebben nehéznek, és az egyetlen dolog ami miatt talán izgultam egy kicsit, hogy ne legyen teljes blama amiatt, hogy esetleg Finn nem megy fel az akadályokra- szerencsére semmi ilyesmire nem került sor, ellenben kicsit korábban elindult a kelleténél, én pedig nem kapcsoltam időben ahogy kiért a kúszóból és.... az eredmény megtekinthető itt:

https://www.youtube.com/watch?v=N96GpdqHfBo

A második futam egy open jumping volt, amiről a pályabejárásnál az az erős benyomásom támadt, hogy ha nem is lehetetlen megcsinálni, de a mi képességeinket bizonyosan meghaladja. Bejárásnál volt, hogy egész egyszerűen nem találtam hol a következő akadály, és alig tudtam memorizálni a sorrendet, nemhogy még azt, hogy hogyan kellene vezetni Finn-t. Egyvalamit viszont megfogadtam: akárhogy kell visítanom hozzá, nem fogunk mégegyszer úgy elszállni, mint az első futamban. És ki is tartottunk ezzel majdnem a végéig, és mikor már majdnem nyeregben éreztem magam, hogy lesz egy közel sem hibátlan ám nem D-s futamunk, csak beütött a krakk... kár volt érte, de mivel 21 akadályt még edzésen soha nem futottunk le egyben, így azt hiszem ez is sokkal több volt, mint amit elvárhattam:

https://www.youtube.com/watch?v=jvj9tdHC8_o

És büszke is vagyok Finn-re, hogy így helytállt. Ezen felbuzdulva szeretnék még idén néhány agility versenyre elmenni, igaz, hogy az értékelhető futamokig elég sok munka áll előttünk, de számomra ez a verseny az volt, aminek lennie kellett: nagyon jó szórakozás!

Hazafelé betértünk a McDonalds-ba (már már rituálénak számít ez), én pedig megvettem az ehavi 'A kutya' újságot, amiben Finn is benne van bemutató közben, és Monty-t is megtaláltam benne kétszer.

Kell ennél jobb nap?

Mostanában kaptam néhány új képet Finn Aya-tól származó kölykeiről, amiket még nem volt időm feltölteni a honlapomra, ezért most itt fogok dicsekedni velük:

Bordertreowe Astonishing Abracadabra avagy 'Abbie' a kanizsai cacib-on szuka fiatal győztes lett, és Emmaboss (értsd Vlascic Alekszandra) másik kutyájával Forrest-el (Bordermania All Hell Breaks Loose) tenyészpárban 3.-ok lettek. Abbie egyébként gazdájával, Dórival elég aktív életet él, és a kiállítások mellet örzővédőzni is fognak:

Az utóbbi hónapokban határozottan előnyére változott a kiscsaj, nem? ;-)

Ő Milo, Bordertreowe Ahaggar Aoi, terelés közben. Ő Magyarországon lakik, mégpedig nem is túl messze, egy kedves forumos barátunknál Dercikénél, a gazdája pedig az ő lánya, Vivien. Be kell vallanom, hogy kék szeme ellenére nekem ő tetszik a legjobban ebből a bagázsból, talán érthető miért:

Hát nem tiszta apja?? :-)

És itt egy kép Lana-ról, Bordertreowe Ara Shingalana-ról, agility közben. Lana Szlovéniában él, és azt hiszem ő is megfogta az Isnet lábát a gazdáival, akik terelni is járnak vele, meg persze frizbiznek. Örülök, hogy ilyen aktív gazdikhoz kerültek ezek a csemeték, és hogy mind pörgős és szép kiállású kutya lett.

És végül de nem utolsó sorbanegy Rozi x Finn kölyök, hamarosan teszek fel róluk egyéni fotókat a saját honlapomra is, de addig is megtekinthetők Juditén. Remélem nekik is sikerül majd ilyen szuper gazdikat keríteni, és nekik legalább annyi örömük lesz Finn kölykeiben, mint nekem Finn-ben. Ő pedig a jelenlegi kedvencem, Bordermania Be Just:

Mármint Finn-nel, hiszen Nidhogg-al és Sam-el egy időben versenyeztünk is. Viszont mivel a sulinkból többen is neveztek az április 11.-i kezdő versenyre, az az idióta ötletem támadt, hogy én is benevezem Finn-t, és sosem tanulva hibáimból még csak nem is kezdő osztályba, hanem mindjárt A1-ben. Hogy mi járt a fejemben pontosan, már nem emlékszem, de biztos nem a szánalmas hintánk, az általában csak másodszorra sikerülő szlalombemenetel, vagy a tény, hogy talán még sosem futottunk le egy rendes A1-es szintű pályát egyben. Mindenestre felcsillant a szemem, mikor Jenna meghívott bennünket és Erikáékat egy edzésre magához, Táborfalvára- itt a nagy lehetőség az idegenpályás edzésre!

És nem csak az idegen zónás illetve kúszóakadályokat gyakorolhattuk, hanem életünkben először homokos talajon agilityz-tünk, egy egyébként nagyon szépen rendben tartott pályán. A homokkal nem is volt gond, a zónás akadályokkal annál inkább, különösen az örök mumusunkkal, a hintával gyűlt meg a bajunk (pedig ez egy sokkal 'lágyabb', halkabb hinta volt, mint a sulis), és a kúszó is megdöbbentette kicsit Finn-t. A tanulság megint az, mint mindig: türelem és gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás :-) (főleg hinta, szűkebb fordulók, és nekem sokkal de sokkal jobb vezetés)

Mindenestre nagyon jól éreztük magunkat, köszönjük Jenna-nak a lehetőséget, és reméljük máskor is összejövünk még 'bandázni'. Íme egy csoportkép a résztvevőkről:

 Nidhogg, Finn, Gulyás, Nudli & Kifli, Bilbo, Korall és Murphy

És egy borderes csoportkép:

Igen, pontosan azon a hétvégén mikor hazajöttünk Angliából. Ha valaki eddig még nem döbbent volna rá, mostmár egyértelmű: nem vagyok normális :-) Tudtam, hogy őrültséget csinálok, már akkor is mikor beneveztem, a verseny előtt pedig erősen ingadoztam: menjek? ne menjek? Végül a kérdést eldöntötte, hogy sikerült utitársakat szereznem, Nórát Sherlock-al és Hippivel, és Fruzsit Pamaccsal. Egy jó buli reményében már sokkal lelkesebben végtam neki a jó 350 km-s útnak, amire egyedül azt hiszem nem vállalkoztam volna.

Szombaton délre kellett odaérnünk, aznap a hobby osztályok mentek (ahol lehet jutalmat használni) és Nóra bírált, illetve Hippivel 'bemutatózott'. Ragyogó napsütés fogadot bennünket mindkét nap, és sajnálom, hogy egy darab képet nem csináltam, mert Langenwang gyönyörű helyen fekszik, és maga a település is nagyon barátságos és tiszta. Egy gyors kutyafuttatás és a kedves osztrák ismerősök üdvözlése - ez is egy dolog amit nagyon szeretek Langenwangban: a légkör- illetve itt találkoztunk Pityuval, Laurával és Timivel (ők Romániában élnek). A verseny kezdete előtt bevittem Finn-t gyakorolni a ringbe és percek alatt el is ment minden életkedvem: jutalomfalatért gyakorlatilag semmit nem volt hajlandó csinálni, teljesen dekoncentrált volt és be volt lassulva. Igen rossz kilátások voltak ezek, hiszen ráadásul hivatalos osztályba neveztem vele, ahol semmilyen motivációs eszközt nem lehet használni. Mikor kölcsönkértem egy játékot, szerencsére magára talált, de nagyon feszült volt, pár perc munka után a földig lógott a nyelve. Nos igen, nem sokat gyakorlok vele olyan helyeken, ahol zaj és emberek vannak, mivel utálom ha néznek edzés közben, most itt volt előttem az eredmény. Erre a jövőben oda kell figyelnem.

A versenyt csak nézőként tekintettük meg Fruzsival (igazából itt nincs is rangsorolás, csak mindenki kap egy szóbeli értékelést), érdekeltségünk csupán kettő volt, az egy Nóra bemutatója Hippi-vel, ami szerintem nagyon jól sikerült, és egyébként nagyon aranyos lett:

https://www.youtube.com/watch?v=imvZ8BmIumM

A másik pedig Páll Timi Figaro-val, egy fiatal ausztrál-vörös borderrel, akik nagyon ügyesek voltak:

https://www.youtube.com/watch?v=ckPWhV2bqfY

Ami még osztatlan tetszést aratott, az Vanda Gregorova (remélem jól írom a nevét) trio produkciója volt, egy aussieval és egy csivavál adott elő valami hihetetlenül ötletes és technikás trükköket, sajnos róla nincs videóm.

Verseny után elvittük az ebeket egy nagyobb sétára, és megintcsak megjegyzem, valami elképesztően széoek voltak a hegyek, amik körbe vettek bennünket.

Mivel ekkora már rajtam is elhatalmasodott az 'angol nátha' két napig a büfében kapható forró teán és tantum verde torokfertőtlenítőn éltem, és ami azt illeti, a nap végére igencsak vágyakoztam már egy jó meleg, pihe puha ágyikóba. Még előtte Monika meghívott bennünket vacsorázni egy barátságos kis étterembe, ahol igen jót ettünk, beszélgettünk, nevetgéltünk.

Dög fáradtan a sötétben próbáltam megtalálni a szállásomat, Pityu útmutatásai alapján (mert a GPS-ben nem volt benne a cím), aki még a nap folyamán említette, hogy a 'bunkerem' (nem sok jóval kecsegtetett ez a szó, és szánhajtós időszakom tovatűntével egyre kényesebb vagyok a szállásokra) pont az övékkel szemben van, mire én megkérdeztem, hogy hol is van a szállás tulajdonképpen (hála' Istennek, ha nem kérdezem meg, valószínűleg éjszakázhattam volna a kocsiban). Kisebb eltévedés, majd a 'jobb' és 'bal' irányok betájolása után (egyszer majdcsak megtanulom...) sikerült rálelnem a bunkerekre és szerencsére nyitva is volt, illetve ki volt írva a nevem az ajtóra. Ahogy benyitottam Finn első dolga az volt, hogy a sáros lábaival felugrott az egyik ágyra, majd miután leteremtettem, bebújt alá. A bunker eléggé találó kifejezés volt, OSB falak, 2 emeletes ágy (amik közül vígan válogathattam, viszont volt fürdőszoba és szabályozható fűtés, tehát a londoni generátort még így is magasan verte. Nem sokáig vígadtam fent, még párszor meghallgattam a zenénket, majd végigterültem azon az ágyon, amit Finn végigpecsételt a lábaival.

Másnap tulajdonképpen későn akartam kelni ( a verseny csak délben kezdődött), de már annyira átáltam a korán kelésre, hogy nyolckor nem bírtam tovább és kocsival elmentem a művelődési házig (itt volt a verseny) onnan pedig elvittem sétálni az ebeket. Örömmel konstatáltam, hogy az utóbbi időben bevezetett szigorú következetesség a pórázon közlekedéssel illetve a póráz nélküli mellettem haladással kapcsolatban hozott némi eredményt, és ha odafelé már nem is, de visszafelé már teljesen kultúráltan tudtunk közlekedni.

Végre elkezdődött a verseny: gyors regisztráció, mint mindig, most is járt egy ajándék táska a nevezéshez, megrakva jutalomfalattal, tápmintával és energiaitallal, valamint egy kitűző rajta az én nevem és Finn-é, amit nyomban rá is tettem a pulóveremre.

Az első osztályt ketté választották a sok nevezés miatt, és én az 1. csoportban indultam, valahol a csport közepe felé. Ebben a csoportban indultak Pityuék is, és nagyon ügyesek voltak (ráadásul Fannival nekik is ez volt az első hivatalos versenyükok!), másodikok lettek:

https://www.youtube.com/watch?v=h8W7lqiRD8w

Bár már kiállításokon megtanultam, hogy Finn-t be kell csukni egy zárt boxba, hogy tudjon pihenni, sajnos a saját szövetdobozomban olyan meleg volt, hogy oda nem tehettem, így mire sorra kerültünk már éreztem rajta, hogy már agyilag nagyon lefáradt... mikor elindultunk le, már nem figyelt rám egyáltalán és csak a labdájával lehetett némi életet önteni belé. Eddig a pontig- a korábbi tapasztalatokhoz mérten nem voltam ideges- de itt már újra és újra az jutott eszembe, hogy te jó ég mi lesz ebből... Végülis, ahhoz képest, amit szombaton művelt, meg amennyire nyúzott volt egészen derekasan helytállt, sajnos bele-bele ugatott (ami gyakorlás közben egyáltalán nem volt jellemző) és néha kissé dekoncentrált volt, de többé kevésbé mindent megcsinált, így végül a negyedik helyen végeztünk.

https://www.youtube.com/watch?v=9tEp3NC7Mqo

Utólag arra gondolok, hogy talán mégis inkább hobbi osztályba kellett volna neveznem, hogy felszabadultabb legyen, és kevesebb trükköt belezsúfolni ebbe a két percbe. Fránya türelmetlenség, már lassan tíz éve lesz, hogy kutyázom, de ezen még mindig nem tudtam túlnőni.

Fruzsi Pamaccsal második osztályban indult és ők is negyedikek lettek. És íme egy tökéletes példa arra, hogy bármilyen kutyával lehet magasabb szinten DD-zni, Pami - aki egyébként az aranyosság mértékegysége- egy mentett kutya:

https://www.youtube.com/watch?v=APIWQs4tUas

Mivel csak délben kezdődött el a verseny nagyon sokáig elhúzódott, és már bőven besötétedett mire elindultunk. Ekkorra már gyakorlatilag beszélni sem tudtam, meg hallani is alig hallottam, hazafelé Nóra mentolos cukorkáit dézsmáltam. Természetesen mikor máskor, most is sikerült eltévednünk- igaz ezúttal önhibánkon kívül. Ugyanis a drága 'sógorok' lezárták a Budapest felé vivő autopályát, ám arra nem vették a fáradtságot, hogy egy mégoly kicsi, ámde látható táblát elhelyezzenek, hogy most merre megyen az út. Így némi keringés után, megálltunk egy kis faluban, és a GPS-el terveztettem egy olyan utat, ami elkerülte a lezárt pályaszakaszt (egyébként az összes magyar autós ott keringetto szerencsétlenkedve, egy meg is állt megkérdezni hogy mi tudjuk-e merre kell menni.) Mikor végre irányba álltunk végre megpillantottunk az egyik körforgalomnál egy kézzel írt, szolíd kis táblácskát 'Budapest->', ezeket a jelzéseket, és a GPS-t követve végre visszakeveredtünk a (kihalt) pályára, és száguldhattunk haza. Miután elbúcsúztam Nóráéktól és Kecskemét felé vettem az irányt időnként már-már lebillent a fejem, és magamban megfogadtam, hogy a jövőben igyekszem kicsit szellősebbre szervezni a programjaimat.

Azért remélem 2011-ben is eljutok Langenangba, de addig még nagyon sok munka áll előttünk.

A Youth Hostelek átka a sok idióta, akik éjszaka nem bírnak megülni a hátsójukon, hanem a folyosón kiabálnak, rohangálnak, és csapkodják az ajtókat. Legalábbis nekünk ez jutott, így kevéssé kipihenve levittük a csomagjainkat a csomagmegőrzőbe (hiszen el kellett hagynunk a szállást elvileg 10-ig, de szerencsére a bőröndök maradhattak), és egy gyors reggeli után elindultunk a nagy múzeumnéző körútra. Kezdtünk a St. Paul katedrálissal, amit csak kívülről csodáltunk meg, majd a Millenium hídon (ami egy gyaloghíd) átsétáltunk a Tate Modern-hez (ami akkor még zárva volt) és a Globe-színházhoz. Lukács ugyan kevéssé lelkesedett az ötletért, de én nem voltam hajlandó csupán kívülről megtekinteni ezt a nevezetességet- és még szerencse, hogy kitartottam, mert a London Eye után nálam azt hiszem az előkelő 2. helyet szerezte az érdekességi listán, ami elsősorban az idegenvezetőnek köszönhető, aki jó kis történeteket mesélt, illetve elgondolkoztató dolgokat mondott, a színjátszáson, a színházi világon keresztül festett le nekünk egy képet Shakespeare koráról.

A Globe színházból a Harrods áruházba mentünk, ahova én indultam csekély lelkesedéssel, és én végeztem úgy, hogy vettem valamit. A Harrods áruházba a bejutás sem volt könnyű, több bejárat is van, de csak az egyiken engedtek be bennünket- az utolsón amit megpróbáltunk. A Harrods számomra új értelmet adott a luxus és gazdagság szavaknak, egy más világ volt ez. Márkás cuccok, horribilis árakon, a legnagyobb gonddal elrendezve, segítőkész eladókkal, és mindez, mintha egy palotában lenne. A földszinten ért sokkhatás (parfümök, márkás ruhák) után a fentebbi emeleteken találtunk egy csomó, a halandók számára is elérhető és teljesen normális árú dolgot is. A zeneosztályon pedig messziről vigyorgott rám egy kotta, amin az Értelem és Érzelem c. film képe díszelgett, és mivel anyummal mindketten nagy Jane Austen rajongók vagyunk, ez nem maradhatott ott. (és elmondhatom, hogy vásároltam a Harrodsban). Volt egy pets kingdom nevű osztály, de itt semmi különlegeset nem találtam, Kong játékok voltak, meg Hunter márkájú pórázak. Az áruház után elsétáltunk a Hyde parkhoz, hogy relaxáljunk egy keveset, leültünk a tó mellett, és elfogyasztottuk szerény élelmiszer készleteinket.

A múzeum-maraton a Sience múzeummal kezdődött, és ami azt illeti már itt is csak padtól padig sétáltunk, az egyébként rendkívül érdekes kiállítások között, itt különböző találmányok láthatóak, az élet minden területéről, és egy rész, ami leginkábba budapesti Csodák Palotájára emlékeztetett.

Innen, mivel időnk és energiánk vészesen fogyott, visszamentünk a British Museumhoz... kár volt. Mivel gyakorlatilag már menni nem bírtunk hiába vett körbe bennünket az a megszámlálhatatlanul sok műkincs, a legeslegszebb tárgynak egy pad tetszett, amit nyomban el is foglaltunk. Az sem túl előnyös, hogy olyan mérhetetlen mennyiségben zúdítják az emberre ezeket a felbecsülhetetlen értékű régészeti leleteket, hogy szinte elveszik az értékük. Egy-egy tárgy, ami talán külön-külön érdekesnek tűnne, a tömegben csak egy a 'sok, felismerhetetlenségik kopott kacat' között, arról nem szólva, hogy a görög, római, egyiptomi meg kitudja még milyen műemlékek valahogy idegennek tűntek ebben a környezetben.

A nap zárásaként visszamentünk a Picadilly Circus-nál lévő Pizza Hut-hoz, útközben a bátyám rálelt számára London fő látványosságára, egy kávézóra, ahol egy rakás fényképező és objektív volt kiállítva. Végül felvettük a csomagjainkat a Generátornál, elsétáltunk a St. Pancras állomásra, és felültünk a legközelebbi vonatra, ami megállt London-Luton Airport-nál. Az állomás és a reptér között közlekedő busz elvitt bennünket a Holiday Inn Express-hez, utolsó angliai szállásunkhoz, mely ötcsillagos luxushotelnek tetszett a diákszálló után. Másnap reggel, valamivel 8 óra után pedig végleg magunk mögött hagytuk Angliát.

Nem tudom, fogom-e még valaha látni, mikor elindultunk haza, meg sem fordult a fejemben, hogy talán utoljára jártam itt. Annak ellenére, hogy minden fordítva működik, hogy tisztán látom, nem fenékig tejfel az élet náluk sem, valahogy mégis megszerettem angliát... kétszer voltam Skóciában és kétszer a Crufts-on, és néha már már olyan érzésem támad, mintha nem is idegen országba utaznék.

Ami most következik, annak már tényleg semmiféle kutyás vonatkozása nincs, de hátha valakit ez is érdekel.

Reggel korán lementünk reggelizni (angol szállásokon a reggeli = pirítós meg gabonapehely), és lehetőségeinkhez mérten próbáltuk megtömni magunkat, hiszen vajmi kevés kilátásunk volt, hogy egyhamar ételhez jutunk. Egy, a recepcióról zsákmányolt, brossúrához hasonlatos túrista-térképpel felfegyverkezve nekivágtunk Londonnak. Bevallom őszintén, hogy sohasem közlekedtem még önállóan metróval, és szerény tájékozódási képességeim miatt meglehetősen aggasztott a dolog, de minden félelmem alaptalannak bizonyult: a london-i metróhálózaton még a hülyék is eligazodnak. Napijegyet vettünk, de állítólag a londoni közlekedés legolcsóbb formája az oyster card, egy kártya, amire feltöltessz x összeget, és minden utazásnál odanyomod egy sárga körbe, és ezzel automatikusan leemelik az viteldíjat. Egyébként a london-i metrón (vagy akár a vasútállomáson) senki nem bliccel, ugyanis jegy nélkül be sem lehet menni az állomásra (ki sem): beengedőkapuk és kiengedők vannak, és a kapuk mellett biztonsági őrök.

Első úticélunk a Tower Bridge, és a mellette lévő Tower of London volt. Korán érkeztünk, még mind a kettő zárva volt, így sétáltunk egyet, lefényképeztünk a Tower Bridge-el és néztük a Temzét. A Tower Bridgbe sok sok lépcsőn kellett felmászni, de a látvány határozottan megérte. Megnéztünk egy rövid filmet is a híd létrejöttéről, és egy szép fényképkiállítást a világ leghíresebb hídjairól. (és nem volt Lánchíd, szóval ha valaki oda készül, nyomtasson egy képet róla és ragassza ki :P) Lefelé volt lift...

A híd után beléptünk a Towerbe (17 fontért...) abban a biztos tudatban, hogyha az egész napot itt töltenénk, akkor sem látnánk mindent. Természetesen voltak Yeomenek (Beefeaterek), varjak, középkori lovagi páncélok, harcieszközök (ez utóbbiak egészen interaktív módon bemuatva, meg lehetett őket emelni, és volt íj szimuláló gép stb.), koronaékszerek (tömény giccs) és kínzóeszközök (amiről megint az ötlött az eszembe, hogy az embernél gusztustalanabb teremtmény nemigen akad a földön).

A Tower után következett a hadtörténeti múzeum, ahol képet kaphattam arról mit érezhetett Lukács 2 napon keresztül a kutyakiállításon. Egyébként érdekes kiállítások vannak, ha valakit vonzanak olyan eszközök, amivel az emberek halomra gyilkolják egymást.

A hadtörténeti múzeumot követően felültünk egy double-deckerre (abban a hiszemben, hogy a bérletünk erre is érvényes, később tudtuk meg, hogy nem, de szerencsére nem lett belőle baj), és azzal utaztunk előbb a Westminster apátsághoz (amit a 15 fontos belépő miatt csak kívülről csodáltunk meg), majd tovább a Buckingham palotához. Innen a Picadilly Circus-t (és az ott lévő Pizza Hut-ot) útbaejtve eljutottunk a Trafalgar - térre. Megcsodáltuk a szobrokat, szökőkutakat, majd vissza a Westminster apátság, Big Ben és Houses of Parliament hármashoz, és végül kutyagolás az ezekkel szemben lévő London-eye óriáskerékhez. Szerencsénk volt, kora délután még kilóméteres sor tekergett itt, de mikor mi mentünk, épp kezdett sötétedni, már alig-alig voltak. Elég hamar sikerült jegyet váltani, és a kerekezés előtt még volt egy 3D-s vetítés, amit kissé szkeptikusan fogadtunk, de végül nagyszerű élménynek bizonyult. (és itt is lefröcsköltek bennünket vízzel...)

Ha valamire igazán megéri költeni London-ban, az a London Eye. Nem tudok mást mondani, csodálatos volt, ha visszamennék Londonba azt hiszem inkább ezen ülnék még háromszor, minthogy bármi mást nézzek meg. (és a slusszpoén, hogy egy-egy kabinba egyszerre kb. 10-12 embert engednek be, és voltak még kettőnkön kívül magyarok). Teljesen kifáradva (ekkorra már Lukácsot is kikezdte az 'angol nátha', ami előbb Csillán ütközött ki, Nóra is elkapta, és végül én is áldozatul estem neki) leültünk a Temze partján és megvártuk, hogy végleg besötétedjen, hogy megcsodálhassuk az éjszakai világítást: gyönyörű volt.

Mire visszaértünk a Generatorba, már alig vonszoltuk magunkat.

Hova máshova, mint Stradford-Upon-Avon-ba, Shakespeare szülővárosába, amit mi utólag kineveztünk 'ultralehúzós' városnak, bár ebben valószínűleg közrejátszott az is, hogy kis kirándulásunkból visszatérve épp láttuk, amint a parkolóőr elhelyezi bérelt kocsink szélvédőjén a kis szeretet-csomagot...

Pedig egyénként nem rossz hely Avon, tipikus túristacsalogató város, egységes városképpel (még a McDonalds is besímult környezetébe!), kis folyóval, híddal, pillangófarmmal, Shakespeare-szülőházzal és rengeteg ajándékbolttal és étkezdével. A szokásos menetrend szerint megkerestük a túristák részére kialakított parkolót, és elkövettük azt a hibát, hogy kiszámoltuk, mikor kell innen elindulnunk a reptérre, és csak addig vettünk parkolójegyet. Ha tudtuk volna...

Az első helyi látványosság, amire mindannyian kíváncsiak voltunk: a pillangófarm. Őszintén szólva elképzelni sem tudtam hogy nézhet ki egy ilyen, de a hely már akkor szimpatikusnak tűnt, mikor beléptünk az ajándékbolt részébe. Megváltottuk a jegyeket, leraktuk kabátjainkat, pulóvereinket, és beléptünk a mesevilágba. Nem tudom jobban jellemezni, az egész egy üvegház volt, berendezve trópusi növényekkel, tavacskákkal, és ezek a hatalmas, gyönyörű trópusi pillangók szabadon röpködtek mindenfelé, volt amelyik ránk is szállt- pont mint egy WD rajzfilmben. Voltak ott még papagájok, törpefürjek (szintén szabadon), láthattuk a pillangó 'keltetőt', és egy külön teremben különböző, kevéssé szimpatikus ízeltlábúakat is. Nem tudom kinek a fejéből pattant ki az ötlet, hogy létrehozzon egy ilyen helyet, de csillagos ötöst neki! Nem nevezhető ugyan tipikus helyi látványosságnak, de kétségkívül nagyon szórakoztató. Kifelé menet ismét erősek voltunk és nem vettünk olyan élethű plüssmadarakat, amik az adott faj hangján szólaltak meg.

Némi vizimadár etetés után városnéző sétára indultunk, és nagyjából azt találtuk, amire számítottunk: még a csapból is Shakespeare folyt :-) Nem hiszem, hogy létezik olyan tárgy, amire nem nyomták volna rá a képét, hogy aztán eladhassák a turistáknak. Egyetlen kirívó ajándékbolt volt, egy kizárólag karácsonyi giccseket árusító kis helyiség, meglepő ilyet látni a tavasz kezdetén. Útközben betértünk a helyi nagyonrémisztő múzeumba, ami rémisztő nem volt egyáltalán, és olyan közepesen érdekesnek mondanám, itt is régi használati tárgyak, viaszbábukkal kiegészített berendezett helységek, és egy-egy legenda 'makettje'. A múzeum után elhatároztuk, hogy még egyszer utoljára eszünk egy igazi angol étteremben, és választásunk arra a helyre esett, ahol ügyesen kiírták hatalmas betűkkel, hogy traditional english food. Egészen tisztességes ebédet kaptunk, ezután folytattuk utunkat a fő turista zarándokhelyhez: Shakespeare szülőházához. Itt jött a döbbenet, a belépés 15 font volt (horror!). Mi Csillával azért bementünk, mondván ha már eljöttünk idáig, akkor ne menjünk úgy haza, hogy nem láttuk ezt a helyi nevezetességet. Mit mondjak, nem volt lebilincselően izgalmas, a többiek, akik egy templomot mentek el megnézni (ahol Shakespeare sírját lehet megtekinteni, potom 3 fontért) sokkal jobban jártak. Ráadásul a tömeget csak kisebb turnusokban engedték be a szülőházba, és mi már tudtuk, hogy a parkolójegyünk hamarosan lejár. Így hát rekordsebességgel száguldottun végig a szobákon, gyors bejegyzés a vendégkönyvbe (szép volt, jó volt, de sietünk) és irány a parkoló... ahol, amint már fentebb írtam, épp akkor helyezte el a parkolóőr a mikulás-csomagot. Kedélyesen közölte velünk, hogy ha pár perccel korábban jövünk, akkor megúsztuk volna a 25 fontos büntetést, dehát mostmár sajnos nem tehet semmit. (Milyen jó, hogy nem beszélt magyarul...)

Így végül kissé savanyú szájízzel távoztunk Avon-ból, és indultunk a reptérre, ahol útjaink elváltak. Csilla, Nóra és Eszter hazarepültek, mi meg felugrottunk egy buszra, ami a vonatállomásra vitt, onnan utaztunk a St. Pancras állomásra, London közepébe. Már sötét volt mikor megérkeztünk, és gőzünk sem volt, hogy merre kell menni. Egy ideig keringtünk az állomáson, mint egy rakás szerencsétlenség, majd Lukács vett egy London-térképet, és annak, valamint egy biztonsági ór segítségével betájoltuk az ottani szállásunkat: a Generator Youth Hostelt. Szerencsére alig 5 percnyi gyalogút volt, ekkorra már nagyon fáradtak voltunk. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy London utcáin sétáltunk, azt hiszem ez csak mostanra kezd tudatosulni bennem.

A Generator Youth Hostel pont olyan mint a neve: diákszálló. A kicsi de viszonylag kényelmes ETAP hotel után rettenetesen lehangoló volt a kékre és vörösre festett falú, mindössze egy tükröt, egy mosdókagylót és egy vas emeletes ágyat tartalmazó kis 'cella'. A közös fürdő ugyan tiszta volt, de mikor Lukács visszajött a fürdésből, közölte velem, hogy a zuhanyzó olyan angolosan működik. Nem volt hajlandó bővebben kifejteni, de rögtön rájöttem miről beszélt, mikor a csapot nem húzni kellett hanem nyomni, és a kék jelzés felől jött a melegvíz... nem mi voltunk az egyetlenek, akiknek ez gondot okozott, időről időre lehetett hallani döbbent sikolyokat, mikor valaki leforrázta magát, vagy épp nyakonöntötte hidegvízzel.

Még este utolsó energiatartalékainkkal elmentünk sétálni egyet, megkerestük a legközelebbi metroállomást, hogy tudjuk, másnap reggel honnan kell indulnunk...

Mondhatná Csilla, és bár utólag milyen jól esik ilyet leírni, azért nem volt ilyen egyszerű.

Ismét hajnalban kezdődött a napunk, hiszen ma lehetett először (és utoljára) a BIS ringben gyakorolni a nagy megmérettetés előtt, és mi elsőnek szerettünk volna odaérni, hogy Csillának ne 10 másik versenyzővel egyszerre kelljen bent lennie. Koránkelésünk meghozta gyümölcsét, mikor megérkeztünk az arénába, bár a versenyzők közül többen is ott voltak, még senki sem gyakorolt, így a BIS ring üdítően üres volt. Mindössze fél órát jelöltek ki gyakorlásra, és hogy a kutyák megismerkedhessenek az egyébként nagyon kellemes, műfüves talajjal. Berry gyönyörűen megcsinált mindent, mintha egész életében ilyen ringekben gyakorolt volna - és aki próbálta, tudja, hogy azt elérni, hogy a kutya bármilyen helyzetben ugyanúgy koncentráljon és végrehajtsa a gyakorlatokat, legalább olyan munkás elérni, mint megtanítani neki a trükköket, sőt. Mindannyian örömmel figyeltük a reggeli bemutatót, azt gondolom, hogy a leendő versenytársak, már annál kevésbé. Nem tudom, hogy közülük hányan nézhettek utána Csilláék 'előéletének', de azért az arcokon már akkor is meg-meg villant egyfajta általános elképedés.

Gyakorlás után felállítottuk Berry box-át a neki kijelölt kis fakkban, otthagytuk a cuccaink egy részét, és össznépileg felvonultunk az aréna nézőterébe, kezünkben egy magyar zászlóval, hogy Annának szurkolhassunk. Érdekes, hogy a nemzetközi agility versenyen mennyire kiegyensúlyozatlan volt a versenyzők tudása, a profik között voltak egészen meglepően gyenge versenyzők is. Annáék futama sajnos nem lett hibátlan, volt benne egy gyönyörű 'mentés' ahol azt hiszem mindannyiunkban megállt az ütő egy pillanatra, de a futam végén lelkesen kiabáltunk és ráztuk a magyar zászlót:-)

Nem sokkal ezután Csillával ketten visszamentünk Berry-hez, hogy részt vegyünk a verseny előtti megbeszélésen (én mint tolmács), és legnagyobb meglepetésünkre egy halom borítékot találktunk Berry boxának tetején. Én is ideges voltam már akkor, hogy Csilla mennyire, azt csak nagyvonalakban tudom elképzelni, de mikor elkezdtük kibontani a borítékokat és sorra előkerültek a jószerencsét kívánó üdvözlőkártyák, dogdance-sektől és bíróktól, annyira megható és jóleső érzés volt, és egyben valahogy megnyugtató. 5 főt számláló csapatunkkal, és még pár magyarral elszórva az egész crufts-on, azt hiszem kicsit el voltunk 'anyátlanodva', és ezek a kártyák megmutatták, hogy na, azért nem vagyunk egyedül. Sajnálom, hogy nem ismertük ezt a szokást, mert akkor természetesen mi is írtunk volna ilyen kártyákat, viszont akkor elmaradt volna a meglepetés.

Innentől kezdve úgy tűnt, hogy felgyorsultak az események, átöltözés a mosdóban (idióta jelmezekbe bújt dd-sek próbálnak nem röhögni magukon és egymáson), amihez Nórával ketten próbáltunk asszisztálni, majd gyors megbeszélés. Gyomorideg a végletekig, miközben az angolok arra próbálták bíztatni Csillát, hogy legyen nyugodt és mosolyogjon, hiszen ez 'fun'. Mindenbizonnyal igazuk van, de ezt abban a pillanatban nehéz volt átérezni.

A nevezéssel adódott nehézségek miatt Csilla volt az első induló, ami pontozás szempontjából nem volt túl előnyös, idegeskedés szemponjából viszont annál inkább. Mivel én vele mentem a 'színfalak' mögé magamban már elkönyveltem, hogy legfeljebb az ottlévő kivetítőről nézhetem majd meg a produkciójukat, ám mikor eljött a nagy pillanat az egyik szervező intett hogy üljek be nyugodtan az azoldali székek valamelyikére, így aztán V.I.P. helyről nézhettem Csilláék kűrjét.

Többször is láttam már ezt a programot, és tudtam, hogy egy nagyon jól megkoreografált tánc, sok nehéz és látványos elemmel, némi távolsági munkával, de még sohasem láttam olyannak, mint akkor az arénában. Mikor csendes magányomban beültem az első sorba, egy magyar zászlócskát gyűrkészve, végre szabadon idegeskedhettem én is:-) A konferanszié- mint minden nemzetközi induló előtt megkérdezte- Is there anyone from Hungary? (jelen esetben). Maroknyi szurkolótáborunk teli torokkal kiabált, de onnan lentről ez abszolut nem hallatszott, ezért emberünk megkérte a közönséget, hogyha nincs senki, akkor legalább tegyenek úgy- mire felzúgott az aréna.

Nem tudom mire számíthattak, és azt sem tudtam, hogy fogadják majd a magyar zenét, meg ezt az angolok sok kellékes, bohózat szerű kűrjeitől annyira eltérő produkciót, de ami következett az még engem is megdöbbentett, az angolok meg szerintem azóta is csak pislognak. Az összes mozdulat, techinkai elem, minden a helyére került a zenében, az egész előadás gyors volt, pontos és harmonikus - minden amiről a DD-nek szólnia kellene. Berry gyönönyörű nagy kört futott, nem volt gond a távolsági munkával és a 'pitizős forgással' sem. Az első elem ahol egy pillanatra megremegtünk az az előre küldött oldalazás volt, ez egy borzasztóan nehéz elem, a kutya a felvezetőnek háttal előtte pár méterre oldalazik- ráadásul Csilláék ezt mind a két irányba csinálták- ez is meg volt. És habár a kűr további részében is voltak nehéz elemek, de itt jött a gyors rész, mondhatni, kezdődött a buli! És kezdődött is, ha eddig féltem is kissé, hogy milyen fogadtatásra talál ez a nagyjából ismeretlen zene, minden aggodalmam elpárolgott, mikor a közönség ütemesen kezdett tapsolni az 'ébredj fel!' c. szám első ritmusaira. Gyönyörű, lendületes munka (tánc) következett, és mielőtt észbe kaphattunk volna már vége is lett. (Ez a 'baj' a jó kűrökkel, mindig olyan hamar véget érnek). Az aréna tombolt, és a bírók ugyan törhették a fejüket, mennyire merjék megpontozni az első indulót - hiszen ha így kezdődik, milyen lehet a többi?

Csillával visszamentünk a színfal mögé, mielőtt kiírták volna a pontokat, és a nagy örömködésben elfelejtettük a kivetítőn nézni őket, így mikor végre letelepedtünk, hogy immár többé-kevsésbé nyugodtan végignézzük a többiek produkcióit, sejtelmünk sem volt, hogy mi az eredmény. Az első két kűr után veszett telefonálásba kezdtünk, és szerencsére Csilla egyik barátnője, aki az élő közvetítésen követte az eseményeket felírta a pontokat.

A kűrök fogytak, és bár voltak olyan produkciók, amik pontban megközelítették Csilláét (amit én személy szerint nem láttam reálisnak, dehát ez egy szubjektív sport), de meg nem előzte egyik sem. Nagyjából sejtettük, hogy az utolsó két induló az akitől bizony tartani kell, sőt, ahogy sokan mások, mi is borítékoltuk Richard Crutis (aki Angliát képviselte) első helyét. (Eddig minden évben Anglia nyerte az international freestyle competitiont a Crufts-on). Jóslatunk megvalósulni látszott, Richard Crutis egyébként elég híres névnek számít a dogdancingesek között, és csütörtökön már láthattuk a porgramját: egy rendkívül közönségbarát és szórakoztató szörfözős, cápás, vicces, ötletes és egyébként aranyos produkciót. Bár persze jobban örültünk volna, ha nem kerül Csilla elé, de itt szólt közbe először az a tény, hogy ez a sport nagyon szubjektív. Az utolsó induló szintén egy elég ismert név DD-s (és talán frizbis) körökben: Alena Smolikova és Keysi Csehországból. Tőle már több produkciót is láttunk, és a tavalyi, szintén Crufts-os kűrje őszinténszólva lenyűgözött bennünket- nagyon sok nehéz technikai elemet mutattak be, egy szépen megkoreografált kűrben, és akkor csodálkoztunk is, hogy csak harmadik lett. Reggel viszont egy kis tűzoltóautóval, egy papírból készült tűzzel, és egy locsolócsővel jelent meg, ami a mi 'kellékmentes' kűrhöz szokott szemünkben nem hatott túl pozitívan, azt viszont már korábbi tapasztalatainkból tudhattuk, hogy az angolok kifejezetten szeretik az ilyen jellegű előadásokat, és így is lett. Sok kellék, iszonyatosan sok trükk, gyors egymásutánban előadva, némi tűzoltós jelenettel fűszerezve, amihez a zene leginkább csak egyfajta aláfestésnek tetszett- és a közönség tombolt, a bírók pedig elképesztően magas pontszámokat villantottak fel és mindenki általános meglepetésére ő lett az első helyezett- először fordult elő, hogy egy külföldi vihette el a győztesnek járó kupát.

Hogyha valaki egy ilyen volumenű versenyen dobogós helyezést ér el, azt gondolom annyira már nem izgatja, hogy melyik fokra áll fel, mi ennek a harmadik helynek ugyanúgy örültünk, mintha első lett volna, és a nap további részében kb. fél méterrel a föld felett lebegve közlekedtünk mindannyian. Üröm az örömben, hogy Csilla üvegserlege fotózás közben igen csúnya véget ért, de ha a Crufts-ot megelőző szerencsétlenség sorozatnak ez volt a betetőzése- ám legyen. Remélhetőleg ezt később még sikerül pótolni (ígéretet kaptunk rá az egyik bíró hölgytől). Amit még megjegyeznék, hogy mikor a verseny után Csillával kifelé tartottunk az arénából odajött hozzánk a világ egyik leghíresebb Border Collie tenyésztője (Helena Fitzgerald, Borderfame kennel) és gratulált Csillának a nagyszerű produkcióhoz, és rögtön rákérdezett, hogy honnan származik a kutya, mert ahogy a kijelzőn meglátta, biztos volt benne, hogy az ő vonala is benne van:) (igaza volt egyébként, Berry apját ő tenyésztette).

A fotózkodás és általános örömmámor után odajöttek a szervezők és felkérték Csillát, hogy tartson bemutatót napközben (elvileg a 2. helyezettnek kellett volna, de ő nem vállalta, hiszen a kutyája már a korábbi napokon is szerepelt.) Hirtelen egyébként mindenki nagyon kedves lett (a verseny előtt is azok voltak egyébként, de úgy tűnik lehetett még fokozni), nagyon sokan gratuláltak, olyanok is voltak, akik kerek perec megmondták, hogy szerintük ő volt a legjobb.

A bemuató előtt Csillával elmentünk vásárolni, ami nálunk abból állt, hogy gyakorlatilag végigrohantunk a standok mellett és mindenről megállapítottuk, hogy használhatatlan, vagy ha használható, akkor túl drága. Az idei év top idiótaságának (lehet hogy már említettem korábban) a jutalomfalat-tartóta megtévesztésig hasonló, belülről illatosított kutyakaki szállítására szolgáló övre csatolható tasak volt, de ezen kívül számtalan használhatatlan kutyás vackot lehetett még kapni. Jobb ha az ember előre megkeményíti a lelkét és belátja, hogy nincs szüksége semmilyen tárgyra amire egy Border Collie (mindenki helyettesítse be a saját kedvenc fajtáját) képét nyomták, ahogy gyenge minőségű ruházati cikkre sem. Jobb figyelembe venni azt is, hogy mi az amit haza tudsz vinni egy repülőn, nehogy a reptéren jöjjön a meglepi (és a méregdrága többletsúly illeték). Az összes vásárfiánk kimerült egy nagy szatyor jutalomfalatban Berry részére, kutya nyakába akaszthatós világítós kütyükben (ezek viszont nagyon jók!), 3 labdában, meg részemről 2 rendkívül ízléstelen színű petbed-ben.

A bemutatóra gyakorlatilag rohannunk kellett vissza, a hall 5-ben voltunk, amit a főbejárat csarnoka összekötött a Hall1-el 8ide kellett átjutnunk) ám kutyával nem engedtek át bennünket, ezért meg kellett keresnünk a kutyás kijáratot, majd a Hall1-en a bejáratot, miközben Berry VIP kártyáját mindkét helyen ellenőrizték. Gyors átöltözés, a megbeszélt időre vártuk, hogy valaki megjelenjen- de nem jött senki. Végül meguntuk az álldogálást és bementünk az előkészítőbe, ahol megtudtuk, némi csúszás volt a programban, de nemsokára Csilla jön. Mennyivel más volt így várakozni, fáradtan ugyan, de nyugodtan és boldogan. És bár a bemutató alatt Berry-n látszott, hogy már fáradt és ideges, és talán nem jött ki minden lépés olyan szépen, mint a versenyen, de a váltakozó színű alapfény és a követős reflektorok olyan hátteret kölcsönöztek a bemutatónak, ami ha lehet még tovább fokozta az egész csodálatosságát (és gonoszul hozzáteszem, sokkal jobban mutatott ez a fajta világítás egy ilyen táncos, elegáns kűrnek, mint egy kellékes, viccesnek). Nagyon örülök, hogy így alakultak a dolgok, és végül Csilláék bemutatóztak.

A bemutató után még találkoztunk pár percre Annáékkal, és csak így tudtuk meg az örömhírt: megnyerték az aznapi, nemzetközi agility versenyt is- így hulla fáradtan de teljes örömmámorban mentünk ünnepelni a tavalyról emgismert jó öreg The Clock Inn-be, ahova Csilla mindannyiunkat meghívott, és ahol végre kedvünkre telehettük magunkat normális kajával. Még közösen elfogyasztottunk egy nagy fagylaltkelyhet is, és útközben beugrottunk egy tesco-ba borért, hogy a szállodában folytassuk az ünneplést. Folytattuk is, levonultunk az étkezőbe, ahol a notebook-omon 'rituálisan' megtekintettük újra A kűrt, és koccintottunk a győzelemre. Micsoda nap! A sok kínlódás, idegeskedés, utazás: hirtelen úgy tűnt, megérte...