... hadd látom, úgymond, mennyit ér a velszi tartomány"

Mindig is szerettem ezt az elbeszélő költeményt, de álmodni sem mertem, hogy egyszer a saját két szememmel láthatom Walest. Mivel pénteken semmi számunkra igazán érdekes nem volt a Crufts-on elhatároztuk, hogy szervezünk egy kirándulást erre a napra. Némi tanácskozás után a választás Wales-re esett- és milyen jó, hogy rá! Én persze még itthon belefogtam a tervezgetésbe, amiben egyébként Szalánczi Gábor segített (tőle jött a tipp is, hogy Wales-t érdemes megnézni- köszi), átküldte a legnépszerűbb wales-i látványosságok listáját. Még egy térképet is készítettem, bejelölve a legfontosabb pontokat:

http://maps.google.com/maps/ms?hl=en&ie=UTF8&vps=1&jsv=209c&oe=UTF8&msa=0&msid=104798967090940551746.000480ebd4e2d25e1c00d

(Degu teljesíthetetlen útiterve)

Úgy gondoltam érdemes a leg ígéretesebbnek tűnő nevezetességgel kezdeni- mely egyben a legtávolabb esett tőlünk: a conwy-i kastély. A reggel nem sok jóval kecsegtetett bennünket, miközben az autópályán hajtottunk még az eső is eleredt, de szerencsénkre mire elértük Wales határát már száz ágra sütött a nap. Útközben is több régi várkastély mellett hajtottunk el, egy- és sajnos már nem emlékszem hol volt, még a conwy-i kastélynál is impozánsabbnak tűnt, egy hegyoldalba símult bele- káprázatos látványt nyújtott, akárcsak a tenger, amelynek végre elértjük a partját. Egyre több helyen láttuk kitűzve a vörös sárkányos zöld-fehér zászlót, Wales zászlaját, még az utszéli bódék tetején is lobogott belőlük egy-egy.

Conwy egy nagyon hangulatos, gyönyörű kis település a tenger partján, még épek a városfalak, a kastély áll, és régi, egységes stílusú házak olyan képet festenek, mintha visszaléptünk volna pár száz évet az időben. Megkerestük a városka turisták részére kialakított parkolóját (egy olyan szűk alagúton kellett áthajtani odafele menet, hogy mindannyiunkban bent szakadt a szusz, két oldalt látszódtak is az előttünkjövők visszapillantóinak nyomai), innen gyalog gyakorlatilag minden elérhető távolságban volt.

A kastélyba sajnos nem lehetett kutyával belépni, így Csilla elvitte Berry-t a tengerpartra sétálni míg mi nekikezdtünk a vár felfedezésének. Kissé csalódnunk kellett, Warwick-kal ellentétben itt csak a falak voltak meg, viszont a kilátás a bástyákból megfizethetetlen. Legalább egy órába telhetett, mire minden bástyára (najó, talán nem mindre, aki mászott már középori csigalépcsőn, az tudja miért) felkapaszkodtunk, és megnéztünk minden zegzugot. Erős voltam, és kifele menet nem vettem magamnak wales-i sárkányt ábrázoló ezüst nyakláncot, sőt semmi egyebet. A kastély után elkezdtük járni az utcákat, megláthattuk anglia legkisebb házát (lefényképezkedtünk vele, naná, igazi túristák voltunk!), elhaladtunk néhány pub és ajándékbolt mellett, és kisétáltunk egészen egy parkig. Útközben találkoztunk egy helyes borderrel, aki feltehetően valamelyik farmról származhatott. A parkban rávetükk Csillát, hogy ebben a festői háttérben táncoljon Berry-vel, remélem ebből a felvételből hamarosan közkincs lesz. Ezután korgó gyomrunk visszahúzott bennünket a központba, a többiek fish n' chips-et akartak enni, de mivel én ki nem állhatom a halat, és egyébként is valami tradicionális wales-i ételt szerettünk volna, a bátyámmal beültünk a The Bridge nevű pub-ba. A hely először gyanúsonar üres volt, és szomorúan vettem tudomásul, hogy a kint krétatáblán hírdetett csirkéből készült valami már elfogyott. Végül találomra kiválasztottam egy steak with merlot pie (vagy ilyesmi) nevű ételt. A teámat hamar kihozták, persze angol módra külön csomagolt tejjel, amit egyszer élünk alapon bele is öntöttem: és most jön a meglepetés, a tea egészen finom tejjel! :-o Ami pedig a merlot pie-t illeti, nem tudom hogy a rendes melegétel többnapi nélkülözése vagy az éhes gyomor tette-e, de azt kell mondjam, isteni finom volt: egy vékony, omlós tészta (pite) megtöltve sűrű, leginkább marhapörköltre emlékeztető valamivel, igazi finom házikrumplival és borsóval. Nem tűnt nagy adagnak, de annyira laktató volt, hogy az utolsó falatokat szabályosan le kellett küzdenem (márpedig az íze miatt nem hagyhattam veszendőbe!). Étkezés után találkoztunk a többiekkel (akik hasonló áhitattal számoltak be a fish n' chips-ről) és elindultunk következő uticélunk felé.

A tervben szerepelt egy palabánya, kimondhatatlan nevű helyen, amiről tudtuk, hogy csak délután négyig látogatható, ezért következő célállomásnak ezt jelöltük meg (leginkább én és Eszter, a többiek meglehetősen szkeptikusan fogadták az ötletet). Varázslatosan szép tájakon haladtunk át, festménybe illő hegyek és völgyek (birkák és bárányok), számomra Skóciát idézte az elénk tárulkozó kép. Többször is felmerült, hogy álljunk meg, de végül úgy döntöttünk a bánya úgy sincs messze (a bányával kapcsolatos lelkesedésünk még mindig nem tűnt ragadósnak). A GPS szerint már egészen közel lehettünk, és egy utolsó emelkedő után végre elénktárulkozott a bánya maga. 'Atomrobbanás súlytotta terület'- így hangzott Lukács ítélete és maradéktalanul egyett kell értenem, a gönyörű erdők és mezők után a kibontott kövek, a kopárság végtelenül nyomasztónak tetszett. A legnagyobb jóindulattal sem tudom szépnek nevezni a helyet, és bár bementünk a bánya bejáratához, a wc-ken túl nem jutottunk, ui. a társaság fele kijelentette, hogy nem hajlandó bányát nézni, és ami a mi kezdeti kíváncsiságunkat illeti, az igencsak megcsappant. Fogalmam sincs kimaradtunk-e valami csodából, de Wales tényleg nem olyan hely, ahol az ember a föld alá kívánkozik (ezt Nóra sütötte el), főleg ha ragyogó napsütés társul hozzá. Így beültünk a kocsiba, és elindultunk Betws-Y-Coed, és a Swallow Falls vízesés felé. Nem írtam fel egyik látványosság pontos koordinátáit sem, mondván, hogy a közeli falukban úgyis ki lesznek táblázva... ami talán mondanom sem kell hová vezetett. Megérkeztünk Betws-y-Coed-be, tipikus wales-i kis város, és azzal a lendülettel amivel megérkeztünk túl is hajtottunk rajta anélkül, hogy vízesésnek akár nyomát láttuk volna. Láttunk viszont valami kirakodó bazárt, hatalmas tömeggel, gondoltuk kipróbáljuk az ősi módszert, megkérdezünk valamit. (és itt jött elő valaki a következő poénnal, amitől könnyesre röhögtük magunkat, hogy történetesen odamegyünk és majd néznek ránk kerek mókusszemekkel, hogy vízesés? milyen vízesés? arról nem hallottunk, de van a közelben egy szép palabánya, nézzük meg azt!). Hála az én navigációs képességeimnek korábban lefordultunk az útról, mint ahogy a bazár volt, így megint kifelé hajtottunk a városból, megint megfordultunk, és vissza. Aztán ahogy visszaértünk az útkereszteződéshez, valami isteni véletlen folytán megpillantottam egy mikromnyi barna táblácskát: Swallow Falls vízesés. Kiderült, hogy mikor először visszafordultunk jó irányba tartottunk, csak tovább kellett volna menni. Még egy alkalommal sikerült túlhajtani a vízesésen (Swallow Falls hotel volt kiírva), mikor végre leparkoltunk a bejárattól párszáz méterre. A bejáraton egy fizetőkaput értek, mert náluk még azért is fizetni kell, hogy megnézz egy vízesést: 1 fontot kellett bedobni hogy beengedjen a kapu. (és itt következik a jó öreg magyar módszer: átmászni a kapu alatt- már aki leleményesebb:) Lesétáltunk a lépcsőn, és csekély lelkesedéssel megtekintettük a vízesést. Én magam arra gondoltam, hogy skóciában láttam ennél sokkal nagyobbat is- ingyen. Némi fényképezés és gyönyörködés után elindultunk a bejárattól felfelé vezető lépcsőn is... és ráleltünk a vízesés nagyobb és szebb szakaszára- azért már tényleg érdemes volt elvergődni odáig! Megint fényképezésm, álmélkodás, majd az időnk vészes fogyása miatt (kezdett sötétedni) elindultunk az útiterv utolsó teljesíthető pontjához: a Bala-tóhoz. Lukács vezetett, mi pedig imádkoztunk az életeinkért, ahogy hátborzongató közelségben siklottunk a jellegzetes kőfalak mellett, vettük a hajtűkanyarokat és egyébb bravúrokat. Szerencsére egydarabban értünk a tóhoz, ami megintcsak gyönyörű szép volt, remélem hamarosan képeket is mellékelhetek. Szerencsénk volt, mert pont láthattuk a wales-i naplementét visszatükröződni benne, a lehető legjobb időben érkeztünk. (és természetesen a már skóciában felvett szokásom szerint rögtön lapos kavicsokat keztdem keresni és kacsáztam:)

Mit is mondhatnék, oldalakat, könyveket lehetne írni arról amit láttunk, de soha nem adná vissza azt az élményt, ahogy sajnos a képek sem. Aki teheti, annak szívből ajánlom, hogy látogassa meg Wales-t, és lehetőleg szánjon rá sokkal több időt, mint amennyi nekünk megadatott.

A hazafelé út végtelenül hosszúnak tűnt a sötétségben, és hálát adtam a sorsnak, hogy nem nekem kell vezetnem. Este szabályosan bedőltünk ágyainkba, és próbáltunk a lehető legtöbbet pihenni A nagy nap előtt...

'Charles Cruft 1891-ben rendezte az első Crufts kutyaiállítást...' olvasható a katalógus első lapjain, így végre fény derül (legalábbis számomra:) a világ egyik legnagyobb / leghíresebb / stb. kutyakiállítása nevének eredetére. Ildomosabb lenne a tavalyi benyomásaimat leírnom, hiszen első alkalommal sokkal nagyobb hatással volt rám, mint így, szinte régi ismerősként. Egy átlagos, nagyobb kutyakiállítás rengeteg bazárral vagy egy különleges esemény, ami egyébként a (show)kutyások mekkája? Nehéz meghatározni pontosan... mikor először léptem a NEC-be az egész olyan volt, mint egy óriási, átláthatatlan kavalkád, városnyi árussal, akiknél látszólag bármit meg lehetett venni, rengeteg hatalmas kiállítási ringgel, fajtákat bemutó standokkal, és persze az elmaradhatatlan arénával, ahol napközben a sportesemények és bemutatók folynak, este pedig a BIS. Első alkalommal csak térképpel tudtam közlekedni, és bejárhatatlanul nagynak tűnt az egész terület, és egy egész napot szántunk a vásárlásra. Idén talán egyszer került elő a csarnok térképe, és az árusokat Csillával kb. 1 óra alatt végigjártuk. Rengeteg border volt ugyan nevezve, de a bírálatok tavaly sem nyűgöztek le különösebben, idén még annyira sem. Azt hiszem, hogy aki komolyabban kutyázik, annak talán érdemes saját szemével is megnéznie ezt a jelenséget, mert a Crufts mégiscsak Crufts, de csupán nézőnek én nem mennék el kétszer.

Kora reggel (6:45) odaértünk a parkolóba, ahol szemfülesen felugrottunk egy buszra, ami egyenesen a főbejárathoz vitt bennünket. Elméletileg 7:30-tól engedik be a kiállítókat, és csak 8:30-tól a látogatókat, így az elsők között érkeztünk, hogy Csilla gyakorolhasson Berry-vel legalább az előkészítő ringben, ami szerencsére kora reggel teljesen üres volt. Az egész csarnokban csupán néhány igazán elvetemült kiállító és segítő munkás ténfergett, ezek közül páran meg is álltak egy pár percre, mikor meglátták Csilláékat :-) 

A gyakorlást követően ettünk egy méregdrága helyi reggelit, és elindultunk borderes körhöz. Szinte rögtön összetalálkoztam Heatherrel (Finn tenyésztője) miközben egy helyes fekete fejű border szuka ketrece előtt elmélkedtünk Csillával, hogy ez vajon Tipsy-e (Locheil Funny Face) vagy sem. Beszéltünk egy keveset, majd letelepedtem a  ringnél, és elkezdtem élesíteni a szemem valamint a memóriapótló apparátot (->fényképező). Leginkább a kanokat szerettem volna látni, de végülis a két ring között terpeszkedtem, hogy minél többet láthassak (kapkodhassam a fejem ide-oda, teljesen elveszítve a fonalat.)

Az angoloknál egy meglehetősen kaotikus rendszer uralkodik, a katalógusban nem osztályonként sorban kapják a kutyák a startszámot, és nem is a katalógus szerinti sorrendben kell bevonulniuk, szabadon választhatnak, hogy hova állnak, és mivel a ring tőlem legtávolabb eső felében sorakoztak, így a startszámot leolvasni szinte képtelenség volt. Tehát fényképeztem, fényképeztem, majd mozgatásnál megpróbáltam leolvasni a startszámot, és felírni a felvezető ismertető jegyeit, hogy akkor is be tudjam azonosítani a képeket, ha esetleg nem látszik a startszám. Követhetetlenül sok kutya van egy-egy osztályban, ezért sokszor saját kis megjegyzésket is írtam a nevek mellé (abban a boldog tudatban hogy rajtam kívül úgysem tudja elolvasni senki), hátha jobban fogok emlékezni egy-egy (valamilyen irányban) kiemelkedő kutyára. Mivel egyszerre két ringben próbáltam követni az eseményeket, így gyakorlatilag csak fényképeztem, és nem is tudtam az eredményeket (elég kriminálisnak találtam a bírálatokat, különösen a szukákét). Pocsék arcmemóriám és az angol katalógusrendszer miatt elfogulatlanul nézhettem meg a legtöbb bordert, és csak azután kerestem ki a nevüket, hogy az első benyomást lejegyeztem magamban. Sok meglepetés így sem ért. Voltak olyan kutyák, akik odajöttek kedveskedni, sőt, egy még az ölembe is feküdt, a felvezetője meg csak nevette. És volt olyan is, aki már azt sem bírta elviselni, hogy fényképezek (pedig nem használtam vakut, és nem is az ő kutyáját fotóztam. A vicc, hogy valószínűleg ugyan ez a nő tavaly Csillára szólt rá, hogy ne fényképezzen, aki ugyanott ült mint én, ugyanazzal a géppel a kezében).

Az első pár osztály után már képtelen voltam követni az eseményeket, természetesen a memóriakártya is betelt közben, ezért kapkodtam össze - vissza. Mire az open dog lement, már úgy éreztem, hogy legalább egy évig nem szeretnék kutyakiállítást látni közelebbről, ezért a maradék két osztályt és fajtagyőztes választást már igen csekély lelkesedéssel figyeltem. Mire végeztek a többiek is megérkeztek, nekik sokkal izgalmasabb napjuk volt: szurkolhattak Eifert Annának, aki a British Open-en futott aznap, és megnézhették az angolok freestyle versenyét is. Ahogy az várható volt, ez utóbbit Richard Curtis nyerte meg, az angolokra egyébként eléggé jellemző közönségbarát programmal (szörfdeszkás, hullámos, cápás), Anna pedig mindannyiunk legnyagobb örömére megnyerte az agility versenyt. Pont akkor értem az aréna nézőterhez, mikor az eredményhírdetés ment, könnyfakasztóan szép pillanat volt.

Mindezek után hulla fáradtan indultunk haza, a GPS tévútra vitt bennünket, ezért a The Clock Inn-nél sem tudtunk megállni, egyetlen normális kajára (ami 1,5 napi subway/mcdonalds/tesco után igen fájón kezdett hiányozni) való kilátásunk az itthonról csempészett 2 kis rúdnyi Pick szalámi volt, úgy vetettük rá magunkat, mintha 3 napja nem ettünk volna semmit:-)

És bár korábban úgy terveztük, hogy pénteken korán kelünk, hogy minél többet láthassunk Wales-ből, ez az elhatározás már a nap felénél romokba hullott, este pedig már az ébresztőórákat sem állítottuk be...

Bár szerettem volna megvárni, míg képek is lesznek a beszámolóhoz, a notebook-om kék halála miatt jobbnak látom nekikezdeni a frissítéshez, mielőtt elfelejtek valami fontosat :-)

Tehát, szerda, hajnali 4-kor Csillával és a bátyámmal, Lukáccsal együtt indultunk a Ferihegy egyes reptérre, itt találkoztunk másik két útitársunkkal, Nórával és Eszterrel, így öten vágtunk neki Angliának. Szerencsére a check in-nel semmi gond nem volt, nem törölték a járatot, nem volt többletsúly a poggyászokban, semmi katasztrófa. Az egyetlen kellemetlenség a kombináltfogónk elkonfiskálása volt, ezt a bátyám azért hordja magával, mert a MÁV vagonokban a fűtésgomb tekerője általában le van törve, és ez a remek eszköz nyújt menekvést a bő egyórányi szaunázástól, mivel ezzel a csonkot is el lehet forgatni. Sajnos benne maradt a hátizsákjában, így a kézipoggyász ellenőrzésnél búcsút kellett vennünk tőle :-(

A repüléssel sem volt semmi gond, mikor London fölé értünk az - akkor még- alattunk elterülő felhőréteg nem sok jót igért, de végül szerencsések voltunk, összesen hét napot töltöttünk angliában, és ez alatt majdnem végig ragyogó napsütés volt.

Az Eu...carnal felvettük a bérelt kocsinkat, egy gyönyörű Ford Smax-ot, természetesen megint lehúztak rólunk egy csomó pénzt, amiért Lukácsot is beírattuk vezetőnek. Utunk első állomása egy Warwick nevű kisváros volt, és azon belül is a híres Warwick kastély, amit mi Csillával már tavaly is megnéztünk, de mindketten úgy gondoltuk, hogy nem bánunk belőle egy repetát. Egy Subway-es ebéd és hosszas kínlódás (az a tábla vajon merre mutat és mit?) megleltük a kastély saját parkolóját, ahol 3,5 fontért egész nap lehetett parkolni. A kastély gyönyörű, mindenkinek szívből ajánlom megnézni aki angliába megy, a belépőjegy drága (20 font felett, ha az ember a várbörtönt is meg akarja nézni), de megéri, mert nemcsak maga az épület, és a kilátás káprázatos, hanem a termekben nagyon érdekes kiállítások is vannak, egy csomó eredeti középkori fegyver, használati tárgy, teljesen berendezett szobák, és élethű viaszbábuk: a mosónőtől kezdve a kastély uráig mindenki megjelenik. Természetesen ezekkel az alakokkal mindenféle pozitúrában lefényképezkedtünk, végletekig kiélve összes idiotizmusunkat:-) (képek hamarosan). A várbörtön, amiért külön fizetni kell nem hagyott különösebben mély nyomokat, annyira el akarták érni, hogy féljünk, hogy ettől inkább nevetségbe fulladt az egész. Ha már ott voltunk megnéztük ezt a részt is, de számomra csalódás volt, a vár többi részével ellentétben nagyon a turizmust szolgálta. Annál érdekesebb volt (lett volna) a madárbemutató, pont akkor kezdődött, mikor nekünk a börtönbe kellett mennünk, így csak a legelejét láthattuk. Vadászsolymok, sasok, sőt később a madárházban egy baglyot is láthattunk. Elsétáltunk a kiállított katapultig, közben megetettük a lúzer turistákra várakozó kacsákat, megtekintettük a vizimalmot, a vár előtt lévő ősi híd romjait, majd a pávakertet- ahol a páva alakra nyírt sövények között igazi, élő pávák laknak: mind-mind gyönyörű volt. Elég sok időt töltöttünk Warwickban, sokat fényképeztünk- remélem, hogy hamarosan közkinccsé tehetem ezeket a fotókat. Délután három óra lehetett mikor elindultunk Birmingham-be. Ekkor kisebb problémánk akadt, Csilla nevezési visszaigazolását személyesen kellett átvennünk a Crufts területén, ám akikekkel randink lett volna- Carole és Michelle Dodson, szóltak, hogy nekik még túl korán lesz, mire odaérünk, majd visszahívnak, ha odaértek. Ami azért volt kínos, mert a szállásunk 25km-re volt a NEC-től (National Exhibition Centre)és hulla fáradtak voltunk...

Először tehát a hotelhez hajtottunk, hogy lerakjuk csomagjainkat és elmentünk, hogy az egyik helyi Tesco-ban feltöltsük élelmiszer készleteinket. Szeretnék valami szépet írni Birmingham-ről, de sajnos nem sok minden jut eszembe, ahogy hajtottunk be a városba az Etap hotel felé az utcákon gyakorlatilag csak a helyi kisebbségget láttuk: csadorba öltözött nők, fekete családok... senki ne gondoljon rasszistának, egyszerűen furcsa volt, mintha nem is Angliában lennénk. A város nem különösebben szép, legalábbis az a része ahol mi laktunk kifejezetten igénytelen környéknek tűnt, az aluljáró tele volt szeméttel, az utcák eléggé koszosak voltak, és angolokat csak elvétve láttunk. A tesco-ban csak és kizárólag 'műkaját' lehetett kapni, szerény péksütemény választékuk igen sápatag volt, a gyümölcsök meg mintha műanyagból lette volna. A pénztárosok legalább olyan koszosak voltak, mint amilyen magasak az árak. Anglia egyébként borzasztóan drága minden szempontból, erről még később is szót fogok ejteni pár alkalommal attól tartok.

Bevásárlás közben hívott fel Carole: mehetünk! Csekély lelkesedéssel vágtunk neki a 25km-s útnak, de utólag örülök, hogy így alakult, mert lehetőségünk nyílt szemrevételezni a Crufts-ot úgy, hogy gyakorlatilag szinte senki nem volt ott rajtunk kívül. Michelle és Carole egyébként pozitív csalódásnak bizonyult, nagyon kedvesek voltak, megmutattak nekünk mindent: az előkészítőringet, beléphettünk a főringbe (így belülről nem is tűnt olyan félelmetesnek, és nagyon kellemes, műfüves talaja van), megnéztük az öltözőt, ahol még vasaló is volt (természetesen a verseny napján mindenki a freestyle-osok boxaival szemben lévő mosdóban öltözött át), mindent részletesen elmagyaráztak és Csilla meg Berry belépőkártyája mellé adtak még 3 kisérőjegyet. Miután búcsút vettünk a kihalt Crufts-tól és Dodsonéktól utolsó energiatartalénkainkkal elvonszoltuk magunkat a szállásig, magunkhoz vettük Berry-t, akit közben Judit- a tenyésztője- meghozott, és bedőltünk az ágyba, hiszen csütörtökön korán el akartunk indulni a Crufts-ra... 

2010.03.13. Szombat, 11:55 (magyar idő szerint 12:55) Nemzetközi Freestyle verseny, első induló Liszkóczi Csilla és Berry, zene: NOX.

Ha valaki esetleg nem ismerné őket:

www.youtube.com/watch

Csilla már tavaly eldöntötte, hogy szeretne indulni a Cruft's-on, és végül 2009. októberében kezdtünk komolyabb előkészületekbe. A repülőjegy annál olcsóbb, minél korábban foglalja az ember, a National Exhibition Centre (Birmingham, ebben a komplexumban rendezik a Cruft's-ot) közelében lévő szállások pedig igen hamar elfogynak. Tavaly a Birmingham International Airport-on lévő ETAP Hotelben szálltunk meg, melyet egy rövid Air Rail-nek nevezett (gyakorlatilag egy kis kabin, ami egy, kb. 30m (?) magasságban húzódó sínen közlekedik) ingyenes szállítóeszköz közvetlen összekötött a NEC-el. Természetesen már októberben sem tudtunk ebbe a hotelbe szobát foglalni, így maradt a Birmingham Centre ETAP hotel, és a cc. 24 km autózás minden nap, oda - vissza.

Repülőjegyeinket az Eas..et fapados légitársaságnál foglaltuk, akik pár héttel a nagy esemény előtt egy 'előreláthatatlan körülmények miatt a járatot töröltük' levéllel örvendeztettek meg bennünket. Pánik, repülőjegy keresés, és végül foglalás a w..zairnél éppen dupla annyiért, amennyiben az októberi foglalásunk fájt volna. Kártérítés? Oh ugyan... örülhettünk, hogy egy hónapon belül (nem azonnal) visszautalták a pénzt). Mostmár reméljük, hogy az utazással kapcsolatban nem lesz semmilyen további probléma.

Az utitervünk a következő: Budapestről repülővel megyünk a London - Luton reptérre, ahonnan bérelt kocsival indulunk tovább Birminghambe, útbaejtve a Warwick kastélyt, melyet már tavaly is megtekintettünk.

És az utazást megelőző bosszúságok második, és az előbbinél sokkal súlyosabb pontja, a nevezés.

Kezdődik az egész az ATC számmal (Authority to Compete), enélkül a kutya nem nevezhető, ezt az Angol Kennel Clubnál kell igényelni, levélben, természetesen pénzért. Csilla el is küldött mindent szépen, ám válasz semmi. Kb. 1 hónap múlva érkezett a levél, hogy a törzskönyv hátulján a kutya új tulajdonosa (Csilla) nincs feltüntetve, át kell íratni, elküldeni e-mailben bescannelve. Kutya átírat, aláírás, pecsét, ami kell, tk. bescannel, elküld. Válasz: nem tudják elfogadni, mert kézzel van írva! Válaszolunk: Magyarországon ez így működik. De nekik ez nem jó. Végül összehoztunk egy angol nyelvű tulajdonosváltoztatásról szóló igazolást, amit a MEOE aláírt, lepcsételt. Szóval Január elejére (és október-november környékén indult el az igénylőlap) megérkezett végre az ATC szám.

Ha azt hittük itt végetért a dolog, mekkorát tévedtünk... ami ezután következett nem szeretném leírni, a lényeg, hogy két héttel a kiállítás előtt rákérdeztünk rendben van-e minden a nevezéssel, és mint kiderült semmi sem volt rendben. Szerencsére hosszas szenvedés és mégtöbb idegeskedés árán sikerült egyenesbe hozni a dolgot. A tanulság:

-Nevezni a Cruft's-ra postán, és lehetőleg még a határidő lejárta előtt rákérdezni, hogy MINDEN RENDBEN VAN A NEVEZÉSSEL?

-Bár a 21. században élünk, és szeretünk e-mailezni, de a TELEFON a legbiztosabb / gyorsabb / egyszerűbb megoldás.

Szívből remélem, hogy mostmár minden rendben lesz. Berry-t a tenyésztője hozza el a kiállításra autóval (repülőn utaztatni egy vagyon lenne), amiért ezúton is köszönet. Itt jegyzem meg, hogy angliába szükséges titervizsgálat, és a vizsgálattól számított fél év után mehet csak ki a kutya (persze, abban az esetben ha az eredmény megfelelő).

Nagyjából ennyit, az előkészületekről, remélem, hogy rövidesen már élménybeszámolókat fogok írni :-)